A naplódat olvasva mindig eszembe jut az a kérdés, hogy miért van az, hogy ilyen sokoldalú,
művelt, gondolkodni tudó lány még mindig nem
jön rá arra, hogy mi is igazából az Ő feladata ezen a Földön... Pedig nyitott szemmel és lélekkel jársz, különbséget tudsz tenni a jó és a rossz között.
Felépítettel magadban és környezetedben egy szép világot, és próbálod ezt ebben az állapotában megőrizni. Az ellentétek között őrlődsz, megosztanád valakivel, és mégis nagyon félsz attól, hogy valaki lerombolhatja ezt. Igazad van, sokan vágynának erre, csak kevesek hajlandók arra, hogy tegyenek is érte, hogy hátat fordítsanak mindennek, ami könnyű. Mert a sikerért és a boldogságért küzdeni kell, semmit sem adnak ingyen.
Minden ember bizonytalan akkor, ha válaszút elé kerül. Az értelem és az érzelem nagy csatákat vív egymással. És van olyan eset, amikor nincs jó megoldás, vagy nincs rossz. Egyszerűen egy út, amint mennünk kell. Minden járt út hozzáad valamit az emberhez, és minden út végül ugyanoda vezet.
Az emberi kapcsolatok (főleg a rokoniak) mindig nagyon nehezek, viszont ha ott állunk egy halott felnyitott koporsója előtt, mégis megsiratjuk. Akkor viszont már tehetetlen az ember, a hibáinkat nem tudjuk helyrehozni.

Na de az én kérdésem éppen az, hogy mi az a siker... és legfőképpen pedig az, hogy hogyan lehet pénzt keresni úgy, hogy a munkának igazi értelme van. Mert ugye valamiből élni kell, a gyerekeket felnevelni (jó kérdés, hogy nekik mégis mit mutassak ebből a világból), és nagyon nem mindegy az sem, hogy áldozatot kell-e hozni minden nap, vagy örömmel teszek valamit, ami ugyan kötelesség, de nem érzem annak.
Ami pedig a rokoni kapcsolatokat illeti... egyértelműen kijelenthetem, hogy ez itt nem az én hibám. Talán senkié, talán csak egy betegség, amivel együtt kell élni... de szerencsére vagyok abban a helyzetben, hogy nekem nem kötelező elviselnem. És amikor az ember adott már százezer lehetőséget, akkor talán ideje nem adni többet. Még akkor is, ha szeretjük azt a másik embert.
Nagyon örülök a hozzászólásodnak, többször elolvastam, hátha találok benne valami egyértelmű útmutatást, de persze nincs benne:) Néha nehéz tudni, hogy akárki is van az emberrel, mindent egyedül kell eldönteni és megtenni is. Persze biztos vannak emberek, akik mellett állnak megfelelő példaképek vagy legalább támaszok, de nekem valahogy nem megy a rájuk találás.

A siker sok ember számára pénzben és pozícióban mérhető, de az életben igazán fontos eredmény viszont az, ha olyan gyermekeket nemzünk és nevelünk fel, akik a belső értékeinket és szellemiségünket az ő utódaiknak adhatják később át. Igen, tényleg szükség van anyagi javakra is, de korántsem annyira, mint amit mostanság már kényelmünk kiszolgálására és vágyaink kielégítésére fordítunk. És hogy mi az a munka, ami örömet okoz és még kereseti lehetőséggel is jár? Több ilyet is tudnék említeni, de ha belegondolunk az értékteremtésen van a hangsúly. Ez lehet bármilyen szellemi érték vagy valamilyen emberi kéz (és szeretet) által létrehozott, megalkotott tárgy.
Egy felmerült probléma eldöntése során mindig létrehozunk magunkban legalább kétfajta választási lehetőséget. Ha belegondolsz mindkét lehetőségnek jónak kell lennie, hiszen ha az egyik rosszabb lenne, akkor saját magad is tudnál benne dönteni. Ebben az esetben kérdeznénk meg olyan valakit, akiben bízunk, hogy döntse el helyettünk. Sokan nem merik felvállalni ezt a választást, pedig ha sejtenék, hogy bármelyiket választhatnák ugyanolyan jó lenne.
Minden ember más, felesleges a példaképek keresése és felállítása. Életünk során viszont gyakran találkozunk olyan emberekkel, akikre valamilyen szempontból felnézhetünk, akiktől tudunk tanulni, és ha eljön az ideje, akkor találkozni fogsz azzal a személlyel, akinek képességeire szükséged van.
Sok ezoterikus filozófia alaptétele az, hogy az emberi lélek tanulni jött a Földre és élete folyamán a „véletlenül” létrejött találkozások, ütközések révén szerzi meg azt a tudást, ami a következő életéhez szükség lesz.

Sajnos az én gondom éppen az, hogy egyetlen valóban jó megoldást sem látok. Nézem azt, ahogy az emberek élik az életüket, de egyáltalán nem tetszik. Nem látok elégedett vagy boldog embereket, még a hozzám hasonló értékrendet képviselőknél is az a jellemző, hogy dolgoznak, mert muszáj, mennek a pénz után, ami ahhoz kell, hogy a gyerekeik különórákra járhassanak, hogy majd hozzájuk hasonló életet élhessenek... nem szánnak időt az emberi kapcsolataikra, szerintük nincs is rá idejük, de én azt gondolom, hogy rajtunk múlik, hogy mire van időnk. Végképp nem értem, hogy miért szeretnének olyan életet a gyerekeiknek, mint amit ők élnek, hiszen ők sem boldogok. Persze azt én is tudom, hogy a gyerekeimnek azzal teszek jót, ha megmutatom a sok választási lehetőséget, de mintha ez alól hiányozna egy biztos alap, valamiféle nyugalmas háttér, ahova mindig haza lehet menni, ahol látszik, hogy nem az állandó hajtástól és az érte kapott pénztől boldog az ember. Őszintén szólva az egész társadalmat (mármint azt, amiben én is élek) üresnek, feleslegesnek és értelmetlennek látom. Tudom, itt élek, itt kéne megtalálni a jó utat, de úgy érzem, hogy a hozzájuk való alkalmazkodás olyan lenne, mintha direkt butítanám el magam azért, mert ugyan ez nem jó, de mégsincs más.
Amúgy tulképpen tudom már, hogy mit szeretnék (már ha nem megyek el remetének:). Nevelőszülő leszek, csak az a baj, hogy a türelem sosem volt erősségem, márpedig erre még éveket kell várnom. Addig meg... iskolába járok, tovább gondolkodom, olvasok és tanulok, próbálok olyan örömöket találni az életemben, amik előre visznek és nem hátra, és nemsokára dolgozni is fogok, pénzért:), de ismerve magam egyszer majd a szemébe mondom valakinek egy rossz helyzetben, hogy milyen nevetséges ez az egész, és akkor majd keresek egy másikat. Mert ugye értékteremtés... félek, hogy olyan értékek után megyek, amik ebben a világban már nagyon keveset érnek, azt hiszem "bentragadtam a múltban". Vagy csak hisszük, hogy a múltban léteztek ezek?
(Közben az agyamban végig ott motoszkálnak a szavak: Isten, vallás... de még nem tudom kibontani. A változás, a megértés és a rátalálás jó és idő kell hozzá, nem igaz?:)

Egyszerűsítsük le a dolgokat, hogy könnyebben beszélhessünk róla. Ha közvetlen környezetedet nézzük, nem megyünk a kerítéseden túlra, akkor boldognak érzed-e magad? Megvan-e minden, amire szükséged van? Mi az ami hiányzik ebből? Gondolom, nagyjából a következő választ adnád, de javíts ki, ha rosszul látnám. Szeretsz abban a házban élni, ahol vagy, mert saját elképzeléseid alapján és többnyire saját kézzel valósult meg. Nem vagy egyedül, a két gyermeked kitölti életed nagy részét. A biztonságérzet talán nem teljes, ami egyrészről az anyagi dolgok miatt, másrészről a gyerekek egyedüli nevelése miatt van. Tisztában vagy képességeiddel és most már arra is rájöttél, hogy azt a tudást, amit birtokolsz, tovább kell adnod, meg kell osztanod másokkal. Nevelőszülőnek lenni nagyon nagy felelőség, és nem baj, hogy még éveket kell várnod rá. Ha belegondolsz még nem jött el az ideje. Még nem tudnád mindazokat biztosítani, amire egy gyermeknek szüksége van. Viszont, ha egyszer ez az álmodban lévő világ megvalósul, akkor példát tudsz mutatni az embereknek. És itt van a gyógyír az egész társadalomra. Hiányoznak, illetve téveszmék alakultak ki az igazi életről és boldogságról. Volt szerencsém megismerkedni egy hétgyermekes családdal, és megtudni milyen is az élet náluk.
A vallás nagyon összetett dolog, aminek kifejtése most meghaladná ennek a naplóbejegyzésnek a kereteit, de egyszer majd visszatérek rá, ha úgy érzem.

Pontosan tudom, hogy mi az a "dolog", ami a fizikai valóságomból hiányzik. Kicsit félek leírni teljesen őszintén, mert valahogy ezt érzem a legbelsőbb magánügyemnek, de éppen elkezdtem olvasni egy könyvet, aminek az a címe, hogy Radikális őszinteség, és már a cím is serkentőleg hat:)) Vagyis leírom, végülis nem szégyen egyik része sem, és talán már azzal is közelebb kerülök hozzá, ha meglátom itt leírva. Társra lenne szükségem, egy férfire, aki úgy gondolkodik, mint én, de igazából legjobban a fizikai közelsége hiányzik, a szex, a közös mindennapok, hogy legyen kit megérinteni éjjel, amikor felébredek véletlenül. Hogy mindig azt érezhessem: nem vagyok egyedül. Csak annyi kéne, hogy azt mondja nekem valaki: ez az, jól csinálod, ne félj, és persze nagyon szívesen adnám ugyanezt olyan embernek, aki jó irányba megy. Azt hiszem, hogy egy ilyen ember mellett hegyeket tudnék megmozgatni, úgy érzem ő a feltétele annak, hogy bárkinek adhassak abból a szeretetből, ami bennem van, egyszerűen azért, mert ha ő van, akkor a többiek felé nem kell elvárásokat támasztanom - mivel szerintem csak akkor lehet jól adni, ha el tudjuk fogadni a másikat a teljes valójában, ha képesek vagyunk a kritikáinkat megfelelő köntösbe bújtatni, egyszóval, ha van elég erőnk úgy szeretni, ahogy az neki és nem nekünk jó.
Hja és a hétgyermekes család... igen, pontosan erről van szó szerintem is, erről az életről, ami most szörnyen távol van tőlem, de ami mégis az egyetlen jó célnak tűnik, legalábbis a földi életben.
Köszönöm ezt a beszélgetést, csak kicsit szomorú vagyok attól, hogy egyoldalú, mert igencsak érdekel valami: ki vagy te?:)

Nem kell az őszinteségtől megijedni. Tényleg magánügy, amiről írtál, de ha belegondolsz, nincs benne semmi olyan, amire nem vágyna mindenki más is. Csak míg mások belemennek valamilyen fél megoldásba, kompromisszumba, addig te ragaszkodsz minden elképzelésedhez. És igazad van. Minden más csak illúzió, vágyaink és érzéseink elfojtása, a csendes kínlódás időszaka.
Az ilyen kapcsolatok egy ideig működnek, aztán darabokra robbannak szét. Te is megtapasztaltad már ezt az érzést, és többet nem szeretnéd. Csak becsülni és tisztelni tudlak ezért. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz dolog is ez.
Vannak esetek, amikor egyoldalú valami. Egy beszélgetés, egy kapcsolat, egy szerelem. S félek attól, hogy ez így is fog maradni.

Ezt igazán sajnálom, de persze elfogadom a döntésed. Szép napot:)

Nem az én döntésem volt... A tiéd...

:D Nemnem, ne kend rám:)) Az, hogy most nem folytatom, nem jelenti azt, hogy ezer más alkalommal ne szeretnék szólni hozzád, és ne örülnék annak, hogy elmondod a véleményed a dolgaimról. Csakhogy nekem ez nem elég... tele vagyok netes, nem létező kapcsolatokkal, olyan emberekkel, akik itt beszélgetnek, de az életben lehet, hogy nem is léteznek, vagy legalábbis félnek ugyanígy létezni. Csakhogy én érző ember vagyok, elég hamar kötődni kezdek, ráadásul a fantáziám is hatalmas, a hiányérzeteimről nem is szólva.
Szerintem, ha az Isten szólna hozzám, akkor is megkérdezném tőle egyszer: jól vagy, nincs szükséged valamire? Esetleg rám? Talán nem felelne semmit. Talán ki is nevetne.

Nem a mostani döntésedre gondoltam, hanem egy régebbire. Én ezt elfogadtam, mert tiszteletben tartottam érzéseidet, gondolataidat. Boldog lennék, ha sokszor hallhatnálak és mondhatnám el őszintén a
véleményemet. Még talán ezzel is beérném, mert már ez is sokat jelentene számomra.
Isten biztosan kinevetne, nincs szüksége már több angyalra :D. És különben is, nem véletlenül küldött téged a Földre.

Már tudom ki vagy... és őszintén sajnálom, de azt a határozott döntést is azért hoztam, mert úgy gondoltam, hogy neked mindenképpen jobb lesz így, és így tisztességes. Csak magadat kínzod, ha mégis olvasol, nem vagyok én se szent, se valami különleges ember, csak egy nő vagyok, kint az utcán tucatjával sétálgatnak a hozzám hasonlók, válassz egyet közülük. Te könnyen lehetsz boldog, próbáld meg valakivel.

Ha valóban azért utasítottál vissza, mert úgy gondoltad, hogy nekem jobb lenne, akkor ez egy nagyon nemes cselekedet lett volna részedről. Lemondani valakiről csak azért, mert úgy érzed, hogy nem tudnád boldoggá tenni, vagy nem tudnád azt megadni, amire igazából vágyik.
Azt mondod, hogy az utcán tucatszám szaladgálnak hozzád hasonlók. Meglehet. Csak azt áruld el nekem, hogy miről lehet felismerni a több ezer ember közül azt a néhányat, aki olyan, mint Te. Nincs rájuk írva, nincsenek megcímkézve. Mindenkihez nem mehetek oda és kérdezhetem meg azt, hogy "Te olyan vagy, mint akire egész életemben vágytam?". Lehet, hogy sokan azt mondanák, hogy "igen". De honnan tudjam, hogy igazat mond? :)
Feltettem magamban a kérdést. Valóban olyan lányt szeretnék, mint Te? Igen. De ebben az esetben miért is keresnek egy ugyanolyat, mint Te, amikor Te biztosan létezel? Lehet, hogy csak egy gyenge hamisítványra találok, de a hasonlóság megtéveszt, és csak évek múltán derül ki a csalás :)
Nem érzem úgy, hogy a naplód olvasása szenvedést okozna. És ha esetleg igen, akkor sem lenne semmi. Könyvet is azért olvasunk, hogy érzéseket kapjunk. A szerelmes vagy csalódott kislányok is azért olvasnak romantikus történeteket, mert addig is úgy érezhetik, hogy osztozhatnak a szereplők boldogságában és érzéseiben. Szeretnék néha életre kelteni a szereplőket és megismerni őket. Én abban a szerencsés helyzetben volnék, hogy az életed történetében találkozhattam a "főszereplővel". S akiről kiderült, hogy az írások nem túloznak, és valóban olyasvalaki áll a történések mögött, aki nemcsak kitalálja ezeket, hanem így is van, így is érez. Ha csak egy csöppnyi bizonytalanság volna bennem veled kapcsolatban, akkor könnyebb lenne lemondani, de így úgy érzem nem szabad feladni a reményt.
És amikor azt írod, hogy "neked mindenképpen jobb lesz így", akkor ugyancsak felmerül egy kérdés bennem: Vajon mi lenne neked a jobb?

Nem azért utasítottalak vissza, mert neked az jobb, hanem azért utasítottalak vissza ilyen határozottsággal, teljes elzárkózással, mert ez az, ami szerintem neked jobb. Feleslegesnek és időpocsékolónak tartom, hogy olyan után vágyakozz, ami nem lehet a tied. És bizony nem esik jól látnom, ha egy másik ember nem érzi jól magát (akárki is az)... hát még ha ez a dolog miattam van... Mert persze más lenne a helyzet, ha lenne remény, ha lenne esély... de nincs. Nagyon sajnálom, hogy ez történt, azt gondolom, hogy nem tettem semmi olyat, amivel egy kicsit is becsaptalak vagy "beetettelek" volna. Az egyetlen lehetőség az lett volna, ha egyszer sem találkozunk, de hát hogyan mondjak nemet valakinek, akit még sosem láttam, de szimpatikusnak tűnik? Ne haragudj, hogy nem tudom csak a belsőd nézni, én is csak egy ember vagyok, akinek a testiséggel és a megfelelő kisugárzással kapcsolatban ugyanolyan elvárásai vannak, mint bárki másnak. (Ha megnyugtat, pontosan tudom, mit érzel, kb ugyanebben a cipőben járok:). Sőt egy kicsit rosszabb, mert az én esetem nem teljesen egyoldalú, mégis halálra van ítélve. Azt mondják a bölcsek, hogy mindent meg kell tapasztalni.)
Remélem, hogy hamarosan megtalálod azt, aki a társad lehet, sok sikert ehhez.

Elgondolkodtam, hogy milyen emberekhez is vonzódok igazából és két lehetőséget figyeltem meg magamon. Az egyik típus az az, akitől úgy érzem, hogy van mit tanulnom, a másik pedig, aki úgy érzi, hogy tud tanulni tőlem. Mind a két esetben kapcsolatnak kell kialakulnia ahhoz, hogy ez a nevezzük "tudatáramlás"-nak létrejöjjön. Úgy érzem, hogy tőled lehet és van mit tanulnom. Ezért sem lehet nekem jó, ha megszakadna a teljes kapcsolat...Még, ha az ilyen távkapcsolat is.
Egy kérdés merült fel bennem. Mi is vezérel igazából téged, amikor ide írsz. A saját gondolatok kiadása a cél, vagy inkább az esik jobban, ha tudod, hogy elolvassák (és még megjegyzést is fűznek hozzá)?

Az egész úgy kezdődött, hogy valaki miatt írni kezdtem. Két és fél évvel ezelőttig kb soha egy sort le nem írtam, kb két vers valamikor kamaszkoromban, ez volt minden. Na meg az irodalomórai fogalmazások, amikre mindig ötöst kaptam.
Csakhogy amikor elkezdtem, mintha valami kaput nyitottam volna ki, jött egy csomó vers (tök rosszak:), próbáltam más lenni, mint ami vagyok, mert aki miatt írni kezdtem, ezt az utat mutatta. Őszinteség, de csak cinizmusba burkolva, az érzelmek egyenes átadása nevetséges - persze csak a többiek előtt, amúgy titokban vagyis kettesben nagyon is kívánatos és jó. Ez a sok ellentmondás majdnem álarcot növesztett rám, de aztán ahogy romlott a kapcsolat, egyre inkább láttam, hogy itt valami nagy baj van, ez nagyon rossz út, vagy ha mégsem, tőlem mindenképpen nagyon távol áll. Közben mások is megpróbáltak "megnevelni", hozzájuk hasonló rejtőzködő, érzékelten, másokba belerúgva erőt gyűjtő embert faragni belőlem, de nem ment nekik. Most is bolondnak tartanak, ami az ő nézőpontjukból igaz is, hiszen nagyon más vagyok, mint ők.
Aztán elkezdtem ezt a blogot. Azért kezdtem el, mert tele voltam gondolatokkal, amiket nem tudtam senkivel megosztani, a valódi társadalmi életem nagyjából a nulla felé tendált, a hozzám hasonló stílusú emberek mind a másik oldalon álltak, mintha az érdes stílus valóban együtt is járna az üres szívvel. Eleinte nehéz volt, mert tudtam, hogy olvassák, és ki fognak nevetni miatta. Más kérdés, hogy azóta se értem, hogy miért olvassák, ha közben totál hülyének néznek, de ez végülis nem az én gondom. Aztán egyre erősebb lettem, jött Anna és mások is, akik viszont azt erősítették bennem, hogy én gondolkodom helyesen, nem az a másik tábor. Végig nem volt bennem magamutogatás, egyáltalán nem jellemző rám. Inkább azért írtam ide, mert könnyebb és tisztább, mint egy füzetbe tollal, meg egy csomó olyan lehetőség van, ami ugye a számítógépes élethez tartozik: linkek, zene, képek beillesztése, vagyis a végeredmény szép és gazdag. Ettől függetlenül most is úgy vagyok vele, hogy ez a napló az enyém, magamnak írom, esetleg majd a gyerekeimnek, ha érdekelni fogja őket, hogy ki is az anyjuk, viszont nincs semmi szégyellnivalóm, miért ne olvashatná akárki, aki irántam érdeklődik. Közben azért megtanultam szebben írni, rájöttem, hogy a valódi irodalom nem nekem való, jelképek és egyebek nem nagyon mozgatnak meg, vagyis megmozgatnak, ha másnál látom, de bennem nem nagyon termelődnek. Mostanában gondolkodom rajta, hogy újságírást kéne tanulni, hátha a feladat, hogy egy bizonyos témáról írjak a saját stílusomban, még tovább vihet. De ez rád is igaz... jól írsz, vannak benned gondolatok, de hogy mit kezdesz ezzel, azt persze neked kell tudnod.
Amúgy érdekes a besorolásod: aki tőled tanulhat és akitől te tanulhatsz. Hát én olyan férfit keresek, akitől én tanulhatok, aki okosabb és erősebb nálam, a gond ezzel az, hogy az értelemmel valamiért nem jár együtt az érzelmi stabilitás, mintha csak azok tudnának jól szeretni, akik kevésbé okosak, vagyis az EQ és az IQ fordítottan arányos egymással. Persze biztos sok ember van, akitől tanulhatok (az, hogy én tanítsak valakit, csak akkor merül fel bennem, amikor már szeretem és szeretném jó irányba terelgetni), de én igazából szeretek egyedül lenni, valóban csak az igazán fontos kapcsolataimat tartom, nincs átmenet. Most is csak egyetlen ember hiányzik... csak még nem tudom, hogy ki ő.

Fontos neked, hogy egy olyan embert találj, aki okosabb nálad, akitől tudnál tanulni. Ennek ellenére folyamatosan képzed magad önállóan, így mindinkább egyre magasabbra teszed a mércét. Úgy tűnik számomra, hogy menekülsz a tudásba, és lassan már olyan szintre jutsz, ahol ember még nem járt... Itt persze nem egy lexikális tudásra gondolok, hiszen az sohasem birtokolható csak egy nagyon csekély százalékban. Nehéz is igazából megfogalmazni az érzések, gondolatok eme ötvözetét. Olyan ez talán, mint a szamurájok fegyvere. Minden kard hasonlóan néz ki, de ők az előállításuk során olyan eljárásokat alkalmaztak, amelyekkel egyedülálló minőséget, szívósságot, rugalmasságot tudtak létrehozni az anyagban.
Biztos vagyok benne, hogy képességeidet ott kellene hasznosítanod, ahol a legtöbb értelme van.
Én már talán megtaláltam azt, ahol a legnagyobb segítséget tudom nyújtani, de sajnos túlságosan nagy feladatot vállaltam magamra és lassan kezdem belátni, hogy az én erőm is véges.
És hogy az IQ és az EQ fordított arányban lenne egymással, ezt szerencsére a sok környezetemben lévő ember könnyen megcáfolhatja.
Lassan én is rájöttem, hogy minden megtanulható, nincs olyan dolog, amire ne lennénk képesek. Veled ellentétben én nagyon rossz voltam fogalmazásból, de ez talán az akkori irodalom utálatomból és a tanítási rendszerből fakadhatott. Szerencsére életem során néhány emberrel való találkozás komoly nyomokat hagyott bennem, elindította a változást. Furcsa, mert végül is egyetlen gondolatot tudasítottak bennem: soha ne higgy más igazában, amíg meg nem győződtél valódiságában. Ez az oka, hogy nem tudok hinni Istenben... de tudok hinni az emberekben.

Sajnos én fordítva vagyok, hiszek az Istenben (valamilyen formában), de most éppen szörnyen csalódott vagyok az emberekben. Még csak két éve, hogy megtudtam, milyenek is valójában, addig túl sok jót gondoltam róluk. Talán majd feldolgozom:) Majd ha igazán jó példákat is látok. Vagy ha újra bízni merek.

Alapvetően minden ember jó. Gondolj bele abba, hogy mindenki csak azért követ el hibákat, mert egyszerűen tudatlan vagy olyan helyzetbe kerül, ami meggátolja józan ítélőképességét. Számtalan hibát követtem már el én is életemben, és valószínűleg még sokat is fogok. Megbántok embereket akarva, akaratlanul. Viszont utána ha tanulunk az esetből, akkor már nem tűnik olyan nagy bűnnek. Meg kell tanulnunk megbocsátanunk is. Sajnos nálam is keletkeztek tüskék, amik nehezen múlnak el. Sokszor csalódunk az emberekben, de ha megtudunk bocsátani, akkor a hozzájuk való kapcsolatunk is más szintre emelkedik. Tudom, ezt már sokszor tapasztaltam.
Istent egyetlen módon tudom elfogadni, bár ezért már sokszor furcsán néztek rám, ha Isten bennünk van és egyenlő velünk...

Egyetértek részben, igen, minden ember jó alapvetően. Csakhogy mire mi találkozunk velük, addigra már olyan sérülések vannak rajtuk, amik azt mondják nekik, hogy az a legjobb, ha mindenkit bántanak, elzárkóznak stbstb. Ez persze teljesen érthető, és ezért tudok én is mindig maradéktalanul megbocsátani. Más kérdés, hogy ettől még nagyon fáj, ha valaki megbánt engem, ezért én is félek már szeretni, hiszen buktam én is akkorát, hogy a padló adta a másikat. Nekem különben is elég sok idő kell a szeretethez, mert a bizalom az alapfeltétele, és amikor ezután a hosszú idő után kiderült, hogy olyan embert szerettem meg, akit nagyon nem lett volna szabad, akkor már késő volt... ha én egyszer megszeretek valakit, akkor soha többé nem tudom nem szeretni, nagyjából akármit tehet, a maximum amivel védekezhetek az, ha megszakítok vele minden kapcsolatot, de ebbe egy kicsit belehalok, vagyis nincs jó megoldás. Nem tudok haragudni, feszültségben élni, nagyon nehéz ezekkel a dolgokkal együtt élnem. Tulajdonképpen ilyenkor elkezdek várni, hogy hátha egyszer majd valami változik, és akkor újra minden rendben lesz köztünk. Na ezért kell nagyon óvatosnak lennem, talán majd egyszer megint elhiszem valakinek, hogy nem kell tőle félnem. Szerintem ezt mindenki ugyanígy éli meg, csak sajnos az én érzelmi életem nagyon állandó, borzasztóan sok idő kell a változásokhoz.
Istenről is kb ugyanezt gondolom:) Szerintem ő az energia lehet, ami bennünk és mindenben van. A megjelenési formája pedig útmutatóként nem más, mint a felettes énünk, aki pontosan tudja, hogy milyen helyzetben mit kellene tennünk. Na mondjuk ebben az utóbbiban nem vagyok biztos, igazából még soha senkitől se kérdeztem meg, hogy hogyan éli meg a hangokat belül, amik irányítják. Talán majd te most elmondod:) Ami engem érdekel az az ösztönlény - ego - szuperego konfliktusa, hogyan jelennek meg az életedben, mennyire hallgatsz rájuk?

A múltban történt dolgok mindig befolyásolják a jövőt. Természetes dolog, hogy félünk azoktól a dolgoktól, ami már egyszer fájdalmat vagy kellemetlen érzést okozott. Kialakul bennünk a biztonság hiánya, és ennek megszüntetésére irányuló szándék is.
Nagyon sokszor előfordult már, hogy napokig gondolkodtam egy fontos döntés meghozatalában. Aztán az elhatározás az észérvek alapján megszületetett. És abban a pillanatban, hogy ki kellett volna mondanom véglegesen az elhatározásomat, hirtelen bevillant valami, és az ellenkezőjét tettem annak, amit már előtte eldöntöttem. Ezeket a döntéseket nem tudom megmagyarázni, nem tudom, hogy jók voltak-e vagy sem. Egész életem olyan, hogy ellentmond minden józanésznek. Járok egy olyan utat, amelyben kevés a siker és sok a kudarc. És mégis valami azt súgja, hogy erre kell mennem. Amikor már úgy érzem, hogy fel kellene adnom, akkor mindig jön egy jel, ami megmutatja, hogy jó úton járok. Úgy érzem, hogy feladatom van ezen a Földön, és a sors nem véletlenül sodor állandóan akadályokat és olyan embereket a közelembe, mint amilyen pl. te magad is vagy. Néha úgy érzem magam, mint a mesebeli szegénylegény, akinek rengeteg próbát kell kiállnia, hogy elnyerje a király lányát és fele királyságát. :)

Tudod hogy van a mondás: ami nem öl meg az megerősít. Na és hogy mindenki annyi terhet kap, amennyit képes elviselni:) Ezért lehetnek a próbáid.
Szerintem is így kell dönteni. Nagyon kevés olyan dolog van, amiben inkább az eszünkre kell hallgatnunk a szívünk helyett. Azt hiszem, hogy az egész életét elvesztegeti az, aki racionális alapokra helyezi a választásait. Biztos vagyok benne, hogy ott belül az a valaki tökéletesen irányít. Hiba akkor jön létre, ha gyáva vagyok valamihez, mert akkor nem vagyok képes a tiszta hangokat meghallani a félelem miatt. Szerencsére ritkán félek:)