Azon gondolkodtam, milyen vicces, hogy ide írogatok. Aki engem olvas, olyan oldalamat látja, ami csak egy kis részem, nem láthat engem a valóságomban, hiszen mindez nagyon más, amikor a saját, általában kérges és kemény stílusomban, esetleg ironizálva, a mindenen nevetésemmel vagy a belső mosolyommal mondom el. (Na meg persze alig beszélek ilyesmiről, hiszen ehhez alkalom és partner kell.) Leírom ide a kételyeimet, a gondolataimat, néha még a legbensőbb magánügyeimet is, könnyedén kiadom magam - olyan embereknek, akik csak ennyit láthatnak belőlem. Egyetlen ember van, akinek teljesen megmutattam mindkét életem: Anna. Voltak gyerekkoromban igazán jó barátnőim, de ilyen kapcsolatot, mint vele, még nem éltem meg.
Ha valakit megismerek, akkor nálam pozitív tiszta lapról, egy nagy ötössel indul. Ez a jeles a megismerés során változik a saját besorolásom szerinti osztályzattá, és valahol kettes körül szoktam feladni, vagy legalábbis onnantól a kapcsolat egyoldalú (hozzáteszem, hogy ez nem tudatos, csak most, hogy belegondoltam, látom tisztán:). Onnantól a másiknak nagyon kell akarnia velem lenni, és ha eléggé akar, akkor van lehetősége változtatni, de persze akkor alkalmazkodnia is kell hozzám egy kicsit, az én toleranciám is véges.
Szeretem ezt az érzést. Mikor elkezdődik egy beszélgetés, és én miközben felelgetek vagy kérdezek, egy másik szálon folyamatosan figyelem a másikat. Nézem, hogy ellentmond-e a testbeszéde a szavainak, minden érzékszervemmel rátapadok, leveszem az összes információt, amit ad nekem, nagy részét öntudatlanul. Aztán persze - ha van rá idő, meg lehetőség, és nem érzek ellenszenvet, na és látom, hogy vannak gondolatai, amiket érdemes jobban megismerni - eljutok vele odáig, hogy már túlságosan bemennék. Oda, ahova vagy beenged, vagy nem. Ha nem, akkor általában vége a kapcsolatnak, vagy legalábbis szünetel, hiszen ha az ember fél valamitől, akkor vagy elmenekül vagy védekezni kezd. A saját nyíltságom miatt általában megnyílnak nekem az emberek, de azért egy idő után mindenki megmutatja a határait. Ugyan van olyan hozzám közel álló ember, akinek nagyon is komoly határai és titkai vannak, de neki is vannak pillanatai, amikor akár ki is fordíthatnám, valószínűleg egy ilyen pillanatban szerettük meg egymást. Ismerek egy pár embert, akikben ugyanúgy nincs határ (vagy csak bizonyos dolgokban és az is csak valamiféle ostoba szégyen miatt), mint ahogy bennem sincs. Biztosan ilyen a húgom, az anyám, és az a valaki, akivel minden nap választjuk egymást: Anna. Elviseljük és szeretjük egymás rossz természetét, hangosságát, túlzott őszinteségét, és órákon keresztül rágunk át problémákat, mindig megoldani akarunk, semmit sem söprünk a szőnyeg alá, a miértek miértjeit is megbeszéljük. Persze, egyszerű, nagyon hasonlítunk egymáshoz, a különbségeket pedig feltétel nélkül el tudjuk fogadni. Igazi barátság:) És jaj de jó.
