Már napok óta ezen (is:) gondolkodom, és ez a könyv most még jobban rámutatott a jelentőségére. Egyetlen tabu van az életemben, amivel kapcsolatban sokszor hazudok magamnak: a szex. Szerencsére másoknak nem szoktam (már) ezzel kapcsolatban hazudni, hiszen amit én megéltem, az kb egy átlag 16 éves tapasztalatainak megfelelő. Volt egy dolog, amit nagyon szégyelltem, és ezért nem mondtam igazat miatta, de már tudom, hogy nem az én oldalam volt szégyellnivaló, hanem az övé (már ha egyáltalán van ebben bármi szégyen), és persze úgy irányította a dolgokat, hogy én érezzem rosszul magam emiatt, és hazudjak az ő érdekében. Most is vannak részletek, amiket miatta nem mondtam el, mert tudom, hogy neki ez titok, hiába tesz úgy nekem néha, mintha nem zavarná, ráadásul valahogy ez tartja szinten köztünk a bizalmat, ami persze totál egyoldalú, hiszen őbenne nem lehet bízni.
Na de visszatérve a saját félelmeimre és a szexre...
Nagyon hiányzik. Persze hiányzik egy erős férfi mellőlem, aki mellett jó felébredni reggelente, de valahogy úgy érzem, nem vagyok teljesen felkészülve egy átlagos párkapcsolatra. Hiszen "annyi mindent nem szerettem még", olyat várnék el egyetlen embertől, amire talán fizikailag sem lenne képes, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem lenne mellette hiányérzetem. Igazából már kamaszkorom óta bajban vagyok ezzel, mert túl sok bennem a vágy, a testem néha szó szerint szétszakít, fizikai fájdalmat okoz. Mindig tele voltam képzelgésekkel olyan dolgokról, amik nem maradtak éppen egy normális kapcsolat keretein belül. De mégis... nem ártanék vele senkinek, csak valahogy a királylány-álarcomat veszíteném el, ha átlépném ezt a határt. Néha nagyon szeretném... de amikor éles helyzetbe kerülök, akkor a fejem olyan szinten uralkodik a testemen, hogy annak a szerencsétlen másiknak esélye sincs. Tavaly szó szerint kirúgdostam egy srácot az ágyamból, amikor el akarta kezdeni azt, amit mindketten akartunk:) (Hozzáteszem, hogy nem bíztattam, sőt előre közöltem, hogy ne is próbálkozzon, de aztán éjjel valahogy mégis átkerült az ő ágyából az enyémbe.) És ugyanez az oka annak, hogy mindenkit elküldök húsztól ötvenig, aki próbálkozni mer valamiféle kapcsolat kialakításával. Mintha a szüzességemet félteném, nevetséges... és talán nem is lenne ezzel gond, ha ez én lennék. Csakhogy én valójában nem ez vagyok. Irányít a szexualitás és annak hiánya, uralkodik felettem, gerjeszti bennem a dühöt, néha undort, máskor pedig erős vágyat érzek ugyanaz iránt.
Most az jutott eszembe, hogy talán az sem igaz, hogy társat keresek. Hiszen valójában nincs szükségem senkire, egyedül is két lábon állok, teljesen jól viszem az életem előre. Persze kellene a fiaimnak egy jó apapélda (mégis honnan vegyek egy épkézláb FÉRFI-t), némely pillanatokra nekem is kellene egy magas váll, de nagyjából ennyi. Valószínűleg az anyám prüdériája és bizonyos férfiak szexuális zaklatása miatt tettem egy külön helyre a szexualitást, mintha az már túl intim vagy tiltott lenne. Na de nézzük csak... amit most csinálok az nem intim? A legbensőbb magánügyeimet teszem ki ide, akárki elolvashatja, és nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okozhatna összehozni a valóságomat ezzel a bloggal. Miért nem engedem meg a testemnek azt, amit a lelkemnek és a szellememnek már megengedtem? Azt hiszem, hogy legjobban az a lehetőség zavar, hogy kurvának néznek, tárgyként kezelnek egy ilyen szituációban. Meg kell találnom a módot, amiben még szeretni és tisztelni tudom magam, de mégis eltépem a szerelem és a szex közötti erős kötelet. Ettől függetlenül most azt érzem, hogy ez továbbra is csak olyan emberrel menne, akit legalább egy kicsit ismerek, aki minden szempontból vonz (hiszen nagyon válogatós vagyok), és akiről el tudom képzelni, hogy akár szerelmes is legyek bele és viszont.
Talán ideje lenne hús-vér (és nem is akármilyen:) nőnek látnom magam. Kívül-belül.
