Egyszercsak észreveszed, valamiért kitűnik a többiek közül. Megpróbálod megközelíteni, figyelni kezded, reagálsz rá, vagy megpróbálod felhívni magadra a figyelmet. Akkor kezded elengedni magad, amikor a vonzás kölcsönössé válik, hirtelen úgy érzed: megkedvelted. És akkor megbánt valamivel. Valószínűleg apróság, csak nem figyelt oda, talán észre se vette, de te ott állsz és nézed: "na igen, ő is, milyen szerencse, hogy még nem szerettem meg, tartsuk csak meg a két lépés távolságot".

Oké, eljutottál eddig egy csomó emberrel, de biztos, hogy nem akarsz tovább menni? Ez elég lenne? Ott az a másik, nagyon hasonlít rád, vonz is, de mégiscsak biztonságosabb egyedül... kevésbé kell félni, ha nem mutatod meg magad teljesen, ha megtartod a határaidat, ha visszaütsz; ha legyintesz, amikor olyan tulajdonságot tapasztalsz, ami számodra nem elfogadható vagy legalábbis nem szerethető; ha csak a társalgás szintjén, valamiféle unaloműző elfoglaltságként vagy együtt másokkal. A beszélgetéseket azon a felületen tartod, ahol még nem tud megbántani senki, nem mész bele "parttalan vitákba", amik sokszor alapvető nézetkülönbségeket takarnak. Csakhogy így nem is ismered meg igazán a másikat, és ő sem ismerhet meg téged. Ha nem vállalod fel a konfliktusokat, ha nem adsz lehetőséget, hogy megbántson, akkor sose lesz lehetőséged, hogy megbocsáss neki, hogy összekovácsoljanak a problémák, hogy megtanulj elfogadni akár totál ellenkező hozzáállásokat, hogy megtanulj szeretni és szeretve lenni.

Nem kell semmi mást tenni, csak megbeszélni. Csak mindig mondd ki, amit érzel, amit gondolsz. Ne indíts hatalmi játszmákat, hiszen minden lépéssel egyre messzebb kerülsz az intimitástól, a ki nem mondott fájdalmak ott maradnak a két ember között. Miért kellene mindig nyerned? Miért kell folyton erősebbnek lenned? Miért ne vállalhatnád a felelősséget a hibáidért? Miért kellene többnek látszanod önmagadnál? Hozzá viszonyítva vagy valaki? Ha ez így van, akkor ki is vagy te valójában?