Megtaláltam a gépemen a régi írásaimat. Ezt itt olyan valakiről írtam, aki kétszer is létezik... de mégis, ez az egész szóról szóra igaz.

Flaskának hívják. Így ismeri mindenki a Szabadság-hegyen, a pesti éjszakai életben, és a Fikában is, mert a verseit is ezen a néven írja alá. Nem is tudom, mi van az anyakönyvében, bizonyára Kohn vagy Grün, de akárhogy is hívják, messziről látszik zsidó származása.

Tizenhat voltam, mikor megismertem. A Királyhágó utcában, egy régi bérház társbérletében laktunk, ha busz kapaszkodott fel a ház előtt, zörögtek a poharak a szekrényben. Minden nap lifttel mentem fel a harmadikra, mert örömet okozott kinyitni a kulccsal nyíló fémrácsot, elhúzni a faajtót, és végigdöcögni azt a pár métert egy másik világ ottfelejtett dobozában. Anyámmal jöttek haza, aki engem akkor már felnőttnek tekintett, ezért illendően bemutatta a barátját. Egy kicsi ember állt az ajtóban, nagy, vágatlan, fekete szakállal, félhosszú, kócos haj lógott ki csapzottan a hosszában félbehajtott, fekete vászonkalap alól. Sovány volt, két számmal nagyobbnak látszott a szakadt öltöny, amit viselt. A szemét meg sem néztem, egyből utáltam. Tudtam, hogy anyám amúgy is kevés rám szánt ideje emiatt az ápolatlan, cseppet sem szimpatikus ember miatt mostantól még kevesebb lesz. Elvakult féltékenységemben meg sem próbáltam udvarias lenni vele, - mit keres itt ez az ember?! – kiabáltam, és rájuk csaptam az ajtót. De ő nem tűnt el. Sosem látott arckifejezéseket láttam anyámon, és ez a piszkos kis férfi az elkövetkező hetek minden percét nálunk töltötte. Csendes mosollyal tűrte elűzési próbálkozásaimat, és sokat játszott a húgommal, akivel hamar összebarátkoztak. Kedvenc alcsútdobozi arborétumunkban sétáltunk, amikor először felfigyeltem rá. Kiderült, hogy rabbinak készült, de „felforgató tevékenysége” miatt kicsapták az iskolából. Szülei kitagadták, mert nem tartotta vallásuk előírásait, és nem törekedett arra, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak. Iskolai tanulmányainak csúfos véget érése óta nem dolgozott, igazi élet- és egyéb művészként élte nagyon is tartalmas életét. Az emberek megváltásáról, a világ jobbá tételéről szőtt ábrándjairól mesélt, hevesen szidott minden kizsákmányolót és hatalmon lévőt, őket okolta minden bajért. Emellett saját megállapodását tervezgette, bizonygatta, hogy egyszer megnősül, gyerekei lesznek, és valódi kispolgár válik majd belőle. A platánsor alatt leguggolt egy kóbor macskához, megszokott derűjével beszélt hozzá, közben levette állandóan hordott kalapját. Feje tetején már kopaszodott, egészében nagyon elhanyagolt benyomást keltett. De közben felemelte az arcát, rám nézett, sötétbarna szeme nyílt volt és kedves, mint egy kisfiúé. Felnevetett, és engem akkor az sem zavart, hogy a mosolya foghíjas, vele nevettem.

Pár nap múlva eltűnt. Nem tudtam róla semmit, de még magamnak sem vallottam be, hogy hiányzik a harsánysága, a kopott cipője az előszobából, és hogy megijeszt anyám komor arca. Sokat gondoltam rá, és egyszer csak megjelent. Szürke volt a bőre, - kórházban voltam – mondta, és megmutatta a papírt, amit évekkel ezelőtt kapott diagnózisként. Hatvanhárom százalékos őrült vagyok – hahotázott, és a szüleiről mesélt, akik most meglátogatták, és elégedetten vették tudomásul, hogy nem ők tehetnek fiuk rossz útra téréséről. Furcsa napok jöttek. Sosem tudhattam, hogy amikor hazaérek az iskolából, milyen állapotban találom. Szerettem, amikor boldog volt, mert sokat beszélt egy nagyon érdekes világról, költő- és zenésztársakról, a zsidó kultúráról, nagy taglejtésekkel vitatkozott anyámmal órákig olyan fontos dolgokról, mint egy verssor jelentése, vagy hogy mennyire fontos egy ember életében, hogy egyszerre két télikabátja legyen. A Tóra minden szavát kívülről tudta, hibátlanul idézett oldalakat klasszikus regényekből, ezekkel támogatta mondanivalóját, én pedig nem tehettem mást, leesett állal hallgattam, és minden szavát elhittem. Ha rossz kedve volt, akkor csendesen ült egy sarokban, esetleg olvasott, és mintha megállt volna a levegő. Aztán megint eltűnt, és anyám bejelentette: vidékre költözünk. Hiába ellenkeztem, hiába akartam tudni az okokat, nem volt vita, menni kellett.

Évekkel később a Moszkva téren láttam újra. Csak az ősz hajszálai lettek többen, amúgy nem változott. Ráköszöntem, ő mosolyogva válaszolt, de láttam a szemén, hogy nem ismert meg. Tehát még él – sóhajtott anyám, és akkor tudtam meg hirtelen költözésünk fő okát. Flaska a sárgaházban, az elfekvőben kapott akkor helyet. Minden nap kérte anyámat, aki egyetlen látogatója volt, hogy vigye ki innen, megjavul, dolgozni is fog, nem lesz a terhére, rendesen szedi majd a gyógyszereit is, bizonygatta neki, hogy szüksége van rá, legutolsó alkalommal pedig feleségül kérte. És ő döntött. Nem is volt választása, a gyerekei miatt, maga miatt, mert tudta, hogy az ő betegségébe mi is belebetegszünk. Ez a különös férfi csak szélsőségekben élt, semmilyen szinten nem alkalmazkodott az átlagpolgárokhoz, mégis egész életében egyetlen nagy vágya volt: olyannak lenni, mint a normális emberek. Munka után nyugodtan leülni egy sörrel a tv elé, gyereket nevelni, kutyát tartani…, de képtelen volt rá. Megakadályozta ebben a lustasága és az „őrültsége” is, de legfőképpen az esze, amely azonnal kritizált mindent, ami értéktelen vagy hamis. Szabadnak látom őt, akit csak a szorongásai tartanak fogva. És milyen szerencsés: azok is csak a rossz pillanataiban.