Összegezzük a fontos dolgokat. Mi az, amihez ragaszkodni kell, és mi az, ami változó lehet?

Vannak alapgondolataim az emberek helyes viselkedéséről. Először is az, amit mindig mondani szoktam: tőlem bármilyen hülye lehetsz, csak ne bánts másokat. Vagyis a bűn szerintem az a dolog, ami valakinek fájdalmat okoz. Persze itt is fontos a szándék, sokszor előfordul, hogy akaratunkon (sőt, akár cselekvéseinken) kívül bántunk meg valakit.

A másik a helyes energiáramlásról szól. Ahhoz, hogy kaphassunk valami értékeset, adnunk kell. Aki elvenni akar és helyette semmit sem adni, az valójában nem is kap semmit, amit kaphat az rövid ideig tart és illúzió. Ennél kicsit szebb, ha egy kapcsolat adok-kapok-ra épül (mint a házasságok és a hosszútávú kapcsolatok általában), de ez így önmagában üres, és megint csak a fizikai síkon marad. Amit én jónak tartok, az az igazi szeretet. Személy szerint akkor tudom, hogy szeretek valakit, ha elvárások és feltételek nélkül egyszerűen csak majdnem mindent megtennék érte, bármit odaadnék. Persze nem teszem meg, mert nekem is élnem kell, de ha csak a szívemre hallgatnék, akkor az a másik bármit tehetne velem. Jól esik, ha valaki szeret engem (vagy legalábbis azt hiszi), ha mondja, ha kimutatja, de akkor vagyok boldog, ha én szerethetek. Vagyis azt gondolom, hogy az igazi boldogság az adás. Érezni és kimutatni a szeretetünket odafigyeléssel, törődéssel, vagy bármilyen módon, ami belőlünk fakad. Efölött van még egy lépcső: úgy szeretni valakit, ahogy neki és nem nekünk jó. Ez végülis az odafigyelés és az önzetlenség eredménye, de nem hiszem, hogy ez egy ember számára hosszan megvalósítható. Hatalmas energiákat és önfeláldozást igényel, és abban sem vagyok biztos, hogy létezik olyan ember, aki megér akkora áldozatot, hogy önmagunkat feladjuk érte.

"Legnagyobb hősiességünk a hajlandóság puszta életünk feladására szeretteinkért, és legnagyobb tragédiánk saját életünk és mások életének téves és hasztalan feláldozása értelmetlen ügyek oltárán."

"Ne hozz áldozatot senkiért, úgy sem kapod vissza."

Ha a szívünkből jön egy értelmetlen áldozat - pl valaki rossz kapcsolatban él, de inkább elviseli, semhogy változtasson -, akkor az valamilyen dependecia, függőség következménye. Persze sokan nem változtatnak a félelem miatt, de az már nem szívből jövő áldozat, hanem kényszer.

Azt gondolom, hogy nagyon jó érzés önzetlenül és elvárások nélkül szeretni valakit, de egyetlen ember, éppen a társunk az, akit semmiképpen sem szerethetünk így. Vagyis szerethetnénk, de ahhoz neki is ugyanígy kellene szeretnie minket. Jó lenne, ha igaz lenne az, hogy azt kapjuk vissza másoktól, amit mi is adunk nekik, de szerintem ez csak hozzánk hasonlóan szeretni tudó vagy nem tudó emberek esetében igaz.

Na tehát, szabadság... akkor lehetek szabad, ha nem kell elvárnom semmit attól, akit szeretek, ha nem függök más emberektől, akik rossz irányba befolyásolják az életemet (akár egy olyan aprósággal, mint egy késés egy megbeszélt találkozóról), ha bármit megengedhetek magamnak, és csak a belső útmutatóm szab határt.

De a legszabadabb akkor lennék, ha képes lennék ezt az egészet nem túl komolyan venni, valóban mindenen nevetni (azokon a dolgokon is, amiket a közvetlen szeretteim tesznek, mert ez az a rész, ami most nem nagyon megy), totálisan elengedni magam, és akkor nem kéne foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, úgyis magától értetődően tartom be a szerintem helyes szabályokat. És itt a megoldás: én tényleg megengedhetem magamnak, hogy valóban őszinte legyek magamhoz és másokhoz, ezzel elérhetem azt, hogy - ha nem is az ösztönlényem szintjén, de az ego-m szintjén - teljesen szabad legyek.

(Hm, talán egy dolgon kéne változtatnom, fene tudja. Olyan kemény és határozott a stílusom és a fellépésem néha, hogy az emberek félnek tőlem. Csak azok nem félnek soha, akik tudják, hogy a zord külső érző szívet takar:)) Aztán lehet, hogy ha majd én sem fogok félni magamtól, akkor ez is megváltozik automatikusan.)