(*-*)

  Az ősi hagyományokban a nemi érintkezés magasztos dolog volt.
Ha az indiai vagy taoista világ erotikus képeit nézegetjük, alig találni olyat, ahol a férfi teljes súlyával ráfekszik a nőre, leteperi, mint birkózó az ellenfelét, és valósággal megerőszakolja.
A szerelmespár rendszerint összefonódó lábakkal ölelkezik, egymás mellett állva, mint a csavarodó indák, de még inkább úgy, hogy a nő van felül, irányítja az aktust, s szinte „beavatja” az öle alatt fekvő szerelmesét az egység misztériumába.
A hanyatt vágott nő, mint a brutális férfiöröm passzív áldozata, nemcsak az ősi időkben, de még a mai benszülött törzseknél is olyan megrökönyödést váltott ki, hogy ezt a helyzetet nevezték el misszionárius póznak.
Ilyesmit ugyanis a nyugati embereknél tapasztaltak először. Később bizonyára már nem csodálkoztak, hogy ugyanazok a férfiak, akik saját asszonyaikkal ilyen „könyörtelenül” ölelkeztek, velük sem bántak kíméletesebben.
Kínában az egyik legboldogabb jósjel, a „Virágzás”, amiben az Ég lent van, a Föld pedig fent. Vagyis alul van a férfi-jang és felül a női-jin. A Teremtő, a Szellem, a Férfi-jang lentről, mélyről hat, aláveti magát a nőnek – és a Befogadó, a Föld, az Asszony-jin fölötte van a magasban és uralkodik. Ahol ez a jósjel megvalósul, ott az élet fölvirágzik. Ott jó élni.
Ahol fordítva van, az Ég van fönt és a Föld lent – ott pangás van, csőd, kudarc és sötétség.
Mai ésszel ezt nem értjük. Hát nem a férfi uralkodik az asszony fölött? Nem a férfi a Fény, az Ész és a Hatalom – és az asszony az ösztönös Homály és Érzelem és Szolgálat? A kérdésekre azért nem tudunk felelni, mert ebben a tébolyult és hazug világunkban teljesen összezavarodtak a fogalmak, nem ismerjük már a férfi - és női szerepek valódi értelmét. Nem az a baj, hogy évezredek óta férfiuralom van. Hanem az, hogy nem tudjuk mit jelent igazán férfinek lenni!
A férfiasság eredeti, ősi értelmében áldozatra való képességet jelent.
Odaadást.
Hűséget.
Megbízhatóságot.
Szilárd alapot, amelyre építeni lehet.
A család és közösség számára védelmet. Olyan erőt, mely az önfeladásban, az áldozatban nyilvánul meg. Az igazi férfi önakaratáról lemond, s erejét egy magasabb Akarat, egy eszmény szolgálatába állítja. Az ilyen férfiakat nevezték valaha hősöknek.
Az igazi férfi nem agresszív. Sőt, éppen ő az, aki önmagában és a világban az agressziót legyőzi. A lovagi erény sohasem a támadás, hanem a védelem volt. Ezen alapszik a keleti harcművészet és az ősi szamuráj hagyomány. A harcost nem támadásra, hanem bölcs védekezésre nevelték, s feladata nem az volt, hogy önmagát, hanem hogy az igazságot, a becsületet és az igazi értékeket védje meg, akár az élete árán is. „Erős az, aki önmagát legyőzte” – mondja Konfucius. (megjegyzés: nekem erről az jutott eszembe, hogy „aki másokat legyőz erős, aki önmagát legyőzi hős” Lao-ce)
Az agresszív, hódító, mindenkit legázoló, győzelemre törő, könyörtelen és önző férfi, aki nem az igazságot védi, hanem bosszút áll és rabol, aki a saját érdekein túl senkire sincs tekintettel, nem az igazi Férfi arca! Ez a torzképe. Igen, ezek lettünk, uraim: durvák, kemények, karrieristák, nemes eszmények nélkül élők. Elfelejtettük, hogy a legnagyobb férfierény a szelídség, a hűség, és az, hogy a magasabbért fel tudjuk áldozni magunkat. Pörgünk magunk körül, mániásan rohanunk nem létező célok felé – de megbízni bennünk, főleg egy életen át, nem lehet.
A férfi szépségének lényege a nemesség. A nemesség egy benső tartásnak, egy önmagunkkal vívott győztes küzdelemnek tükröződése. Olyan férfi arcán jelenik meg, aki önmaga ura. Erőszak nincs rajta, mohóság sem tükröződik a vonásain. Alkatilag lehet kövér vagy sovány, nem ez a lényeg, hanem egy olyan lelkület, ami belülről szépíti meg a férfit. Akkor is, ha nem szépnek született.
A nemesség nem az agresszív egónak, hanem a fensőbbrendű Énnek a jele a férfi arcán. Ereje nem durva, hanem finom. Erélyes, de nem erőszakos. Szemében az értelem és érzelem egysége tükröződik. Ilyen arcra mondjuk, hogy korszerűtlen. Nem divat manapság.
Ez a baj. Nem a férfiuralom. Igazi Férfi uralma alatt jó lenne élni. Csakhogy manapság nincsenek igazi férfiak.

(Nem akartam ehhez semmit hozzáfűzni, hiszen magáért beszél, de muszáj ideírnom, hogy igenis ez az oka annak, hogy egyedül vagyok. Nem adhatom ez alá... legalább egy olyat keresek, akiben megvannak ezek az alapelvek, még ha nem is tud ennek tökéletesen megfelelni, hiszen akkor kívülálló lenne ebben a világban. Én úgyis ezt az énjét erősítem majd, és így megfelelő társ lehet nekem, és megfelelő példakép a gyerekeknek... jaj de nagyon kéne egy ilyen ember...)

„valaki egy medált a mellemre tűzött
becsvágy kergetett, a munka meg űzött
eleget hittem, eleget láttam,
mindezt csak nézze, nézze a hátam

ölelj át, ha te is láttad,
milyen világnak fordítok hátat
nem lehet más úr felettem
csak a szerelem

keserűségem, gyönyörűségem,
lányok, asszonyok oldalán éltem,
tetszhalálom, feltámadásom, nem múlt máson
csak asszonyon, lányon

ne legyél fiatal, s ne úgy szép,
ahogy a címlapok szeretnék,
se kamerával, se szabad szemmel,
nem látszik benned és bennem az ember

ölelj át, ha te is láttad,
milyen világnak fordítok hátat
nem lehet más úr felettem
csak a szerelem”

Logikus gondolkodás csak nyelv útján lehetséges, mert csak az adja meg a fogalomalkotás lehetőségét, ez tesz képessé a megkülönböztetésre és fogalomalkotásra, mely működések közös javak lévén, nem tekinthetők magántulajdonnak. Gondolkodásunk és érzésünk is csak akkor érthető meg, ha elismerjük általános érvényűségét, s a szépségben talált örömünknek is az a felismerés az alapja, hogy a szép s a jó átérzése és felismerése: köztulajdon. Ezzel elérkezünk ahhoz a felismeréshez, hogy az értelem, logika, etika és esztétika fogalmai csak az ember társadalmi életében lelhetik gyökerüket, egyben pedig összekötő eszközök, melyek a kultúrát az összeomlástól megóvni hivatottak.

Az egyes ember helyzetéből érthető meg akarata is. Az akarat nem más, mint olyan lendület, mely a kielégítetlenség érzésétől a kielégültség érzése felé törekszik.

A közösség segítségére nagymértékben rászoruló gyermek olyan környezettel találja szemben magát, amely vesz és ad, követel és teljesít. Ösztönei nehézségeket támasztanak számára, és ezeknek legyőzése fájdalmat okoz. Csakhamar megismeri a gyermekségéből származó nyomorúságot, és akkor használja fel "lelki szervét", melynek működése abban áll, hogy előrelásson és olyan irányvonalakat találjon ki, melyeken ösztöneit súrlódás nélkül kielégítheti, s melyeken haladva az élet elviselhetővé válik számára. Már a csecsemőkorban megkezdődik a lelki tendenciák kétfelé ágazása. Míg az egyik az elismerés követelése, az erőgyűjtés és erőkifejtés irányában fejlődik, addig a másiknál olyan tulajdonságokat találunk, melyek a saját gyengeségével való spekulációként, azaz gyengeségének különböző formákban való feltüntetéseként hatnak.

....

A gyermekre ható szándékos nevelés tudva vagy nem tudva, annak a belső ingernek alapján cselekszik, hogy a gyermeket bizonytalanságából kiemelje, ügyességgel, tudással, iskolázott értelemmel és társas érzéssel lássa el az életre. Mindezek az intézkedések, bárhonnan származnak is, arra irányuló kísérletnek tekinthetők, hogy a fejlődő gyermek számára új utakat teremtsenek, melyeken haladva bizonytalanság - és fogyatékosságérzésétől megszabadulhat. Ezen érzések hatásfoka főleg a gyermek felfogásától függ. Nem várhatjuk azonban azt, hogy a gyermek ebben a tekintetben helyesen mérlegeljen vagy becsüljön fel, annál is inkább, mert a felnőtt sem képes erre. Egyik gyermek olyan bonyolult viszonyok között nő fel, hogy fogyatékosságának és bizonytalanságának mértékéről alkotott ítéletében magától értetődően hibázik. Más gyermek helyesebben becsüli fel helyzetét. Egészében azonban mindig a gyermek érzését kell tekintetbe vennünk, mely naponként ingadozik mindaddig, míg valamely módon megszilárdul, és akkor mint önértékelés mutatkozik meg. Aszerint, hogy ennek mi az eredménye, jön létre a fogyatékosságérzés kiküszöbölésére irányuló kiegyenlítés, kompenzáció, eszerint történik tehát a célkitűzés is. Ha a fogyatékosságérzés különösen nyomasztó, fennáll a veszély, hogy a gyermek attól való félelmében, hogy egész életében a rövidebbet húzza, nem elégszik meg magával a kiegyenlítéssel, hanem túlkompenzál, túllő a célon. A hatalomra törés és fölényre törekvés túlságosan kiéleződik, és betegessé fokozódik. Ezeket a gyermekeket nem elégítik ki életük szokásos viszonyai. Magasra kitűzött céljuknak megfelelően túlságosan nagy, feltűnő mozgásokba fognak, a szokásos mértéket túlhaladó erős nekilendüléssel igyekeznek helyüket biztosítani, tekintet nélkül környezetükre. Ily módon feltűnővé válnak, zavaróan nyúlnak bele mások életébe, akiket természetesen védekezésre késztetnek. Mindenki ellen vannak, és mindenki őellenük. Persze nem minden folyik le mindjárt a legrosszabb módon. Lehetséges, hogy az ilyen gyermek hosszú ideig külsőleg normálisnak látszó korlátok között mozog, ezen az úton kifejlődő jellemvonását, nagyravágyását oly módon érvényesíti, hogy nem kerül másokkal nyílt összetűzésbe. Mégis rendszerint azt látjuk, hogy az ilyen gyermek lépései senkinek sem okoznak igazán örömet, nem hoznak valóban hasznos gyümölcsöt, mindig zavarólag állnak más ember útjába, mert olyan úton haladnak, amely kultúránk számára elfogadhatatlan. Később olyan jelenségek csatlakoznak ehhez, melyek az emberi társadalom szociális szervezetének értelmében már ellenségeskedést jelentenek. Ilyen a kérkedés, a gőg, és mások minden áron való legyőzésére való törekvés, mely oly módon is megnyilvánulhat, hogy az ember egyáltalán nem törekszik magasabbra, megelégszik azzal, ha a másik süllyed. Ez az állásfoglalás az élettel szemben nemcsak a környezetre zavaró; megérzi a jelenségek hordozója is, mert annyira megterheli őt az élet árnyoldalaival, hogy nemigen fakad számára életöröm.

Ezért irányul az emberismerő tekintete a testi és lelki hiányokra, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az adott esetben a lelki élet fejlődése megnehezítő körülmények között folyt le. Csak ennek szem előtt tartásával vagyunk képesek rá, hogy ne ártsunk, hanem használjunk. Ezt azonban csak olyan értelemben tehetjük, ha az antipatikus jellemvonású vagy torz egyént nem tesszük felelőssé lényéért, hanem bosszúhoz való jogát elismerjük; továbbá, ha tudatában vagyunk a közös bűnnek, mely valamennyiünket terhel, akik e tekintetben elmulasztottuk a kellő gondoskodást.

  Huszonkét éves lány, súlyos öngyilkossági kísérlet miatt kerül felvételre egy fővárosi kórház baleseti belosztályára. Pszichiáter konziliárius javaslatára a baleseti belosztályról történő távozást követő napon a kórház krízisintervenciós ambulanciáján jelentkezik. Édesanyja kíséri el. Édesanyja öltözéke teljesen fekete, míg a betegé teljesen fehér.
A beteg nagyon lassan és keveset beszél. Hangszíne, hangmagassága szinte az egész interjú során azonos. Időnkénti mosolyai adekvátnak tűnnek. Visszafogott, szorongó, bátortalan. Jó kislány, „angyalka” benyomását kelti. A kollégámmal történt beszélgetés alapján tudtam, hogy a családot nagy tragédia érte a legidősebb gyermek, a tizenkilenc éves fiú halála miatt. Nem emlékeztem az időpontra, de az édesanya fekete ruhája és a lány „fehér gyásza” azt sugallta, hogy mindez a közelmúltban történt. A lánnyal való beszélgetéskor éppen ezért törekedtem a „friss” gyász és az emiatt keletkezett érzések alaposabb megismerésére. A beteg azonban megközelíthetetlen volt. Rövid mondatokban kitérő válaszokat adott. Ez afelé terelt, hogy életének más területeiről kérdezzem. Ekkor mondta el, hogy éjszakánként egy idegsebészeti osztályon dolgozik éjszakás nővérként. Nappal pedig egy dekorációkkal foglalkozó intézetben. Felvételire készül, szeretne dekorációs lenni. Négy éve elvégezte az egészségügyi szakközépiskolát. Dolgozott szülészeten, de otthagyta, mert kikészítette a sok betegség.
Rövid beszélgetés után megkértem a beteget, hogy rakja ki az MMPI-t (kérdőíves személyiségteszt). Azt éreztem, a lány nem akarja „elárulni” a családi fájdalmat addig, míg az édesanyjával – aki mind ez ideig kint várakozott – nem beszéltem. Ezért ezt követően az édesanyával találkoztam, aki folyamatosan, spontán beszélt. Elmondta, hogy a lánya nagyon ragaszkodik hozzá. Egyik gyermeke sem „ilyen anyás”. Nagyon sok segítséget kapott tőle, amikor a fia meghalt. (Itt derül ki, hogy a fiú már hat éve halott.) Lassan kibontakozik a családi történet.
„Nagyon mások vagyunk mi a férjemmel. Most is nagyon sokat iszik. Nem lett volna szabad hozzámennem. Ő kevés gyereket akart. Tudja, én nagyon vallásos vagyok, nem tudtam elvetetni őket. Négy szép gyermekem volt. Olyan boldog voltam, hogy jól megvagyunk, meg ők is. Az apja sem érdekelt engem, hogy milyen. Szerettek a gyerekek engem, és én is őket. Nem is mentem el otthonról. Velük törődtem. De azóta nem megy az élet. A lány verte belém az életet. Azt mondta, hogy ők is ott vannak, nekik is szükségük van rám. Mondta már a gyerek is, hogy le kellene vetnem ezt a ruhát. De már úgy megszoktam. Nekem azóta nincs örömöm. Nem akarok felejteni. A férjem azóta nagyon iszik.”
„Én mondtam neki, hogy látni sem akarom a szobában. Így volt egy évig. Meg is mondom őszintén, hogy azt mondtam neki, hogy te ölted meg a gyereket. Az volt előtte, hogy a fiam hazajött egy este, és kérdezte, hogy nem vihetné-e el a kocsit, és én mondtam neki, hogy kérdezd meg apádat, tudod, milyen. Ő átment a szomszédba, mert ott kocsmázott, és a fiú jött haza, és mondta, hogy megengedte. Később jött haza az apja, és kérdezte, hogy hol a kocsi. Mondtam neki, hogy te adtad oda a gyereknek. Ő nem szólt semmit, hanem eltűnt. Gondolom, visszament, és ott mondhatták, hogy jelentse fel, mert amikor visszajött, nem szólt semmit, de egy idő után jött két rendőr, és a fiamat keresték. Én letérdeltem eléjük, hogy ne körözzék őt. Meg is ígérték a rendőrök, hogy most nem bántják, de reggel visszajönnek. Én meg megmondtam a gyereknek, hogy az apja feljelentette. Miért is kellett nekem beszélni, mert nem szólt az apjához két hónapig. Éppen előző este kezdtek kibékülni. A fiam elment a bálba, és mi otthon. Jön az orvos meg a fiam barátja. Már gondoltam, hogy valami baj van, mert mit keresne ott az orvos. Akkor mondták meg, hogy a fiam meghalt. Nekem azóta nincs örömöm az életben.”
Az édesanya elmondásából derült ki, hogy hat éve, a fiú halála óta megállt az élet ebben a családban. A mama is úgy meséli el a tragikus eseményeket, mintha most is ugyanolyan nagy fájdalommal élné meg.
A következő beszélgetéskor mintha feloldódott volna a tiltás a lányban, és egyre spontánabban beszélt a történtekről.
Megtudtam, hogy bátyja halálakor egy kórház szülészetén dolgozott. Elmesélte, hogy ott térdelt testvére teste mellett, fogta a fejét a kezében és simogatta. Tehetetlenségében és fájdalmában nagyon nagy feszültséget élt át. Elmondta, hogy bátyja bálban volt. Elkérte egyik barátjától a kocsit, hogy a szomszéd faluba átmehessen a barátnőjéért. A barát nem adta, mire a bátyja leszidta az illetőt. Az megütötte, aminek hatására a testvére elesett, beverte a fejét egy kőbe, és „agyalapi vérzésben” halt meg.
„A bátyám egy méter kilencven centi. Én mellette kicsi voltam. Éppen hogy a derekáig értem. A húgom mutatott mellette jól. Ő is vékony, magas volt. A bátyám mindig mondta, hogy a vékony, girnyó nőket szereti, neki olyan felesége lesz. Gyermekkorunkban egy szobában lakott az egész család. Én a bátyámmal aludtam egy ágyban, mert a húgom csípőficamos volt, és vigyázni kellett rá. Amikor felnőttebbek voltunk, akkor is előfordult, de akkor már ritkábban. Én nagyon szerettem a bátyámat. Nagyon rossz is volt, amikor én voltam a nagy gyerek. Nekem nem is volt senki, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. El is határoztam, hogy vénlány leszek.”
A bátyjáról való beszélgetés kapcsán elmondja a fehér szín szimbolikus jelentését. „Nálam a fehér szín a tisztaság jele. – A tisztaságé?” – (terapeuta). „Igen, én olyan bűnös vagyok. – Bűnös? – A bátyám tizenhét éves volt, de kevesebbet élt, mint én. Nem lehetett annyi bűne, mint nekem, mégis meghalt. – A bátyja, akinek kevesebb bűne volt, meghalt! Ön, akinek több bűne van, él. – Eddig ezt nem fogalmaztam meg magamnak, csak most, hogy beszélek róla. Sokáig úgy tudtam uralkodni magamon. Ha azt akartam, hogy ne gondoljak semmire, meg tudtam tenni, de most már az utóbbi időben nem. Nagyon sokat álmodtam vele. Én most is úgy mondom, hogy él, mert az nem lenne fair, ha nem ezt mondanám. Ha kérdezték, hogy hányan vagyunk testvérek, mindig azt mondtam, hogy négyen. Hosszú ideig azt mondtam, hogy katona. Most már azt sem mondhatom. Most azt szoktam mondani, hogy autószerelő. Nem hazudtam, mert valóban így volt. Ő nagyon jó volt. Nekem nagyon jó. Sokat vitt magával. Itt az új nőm – mondta. Milyen jó tréfa volt. Tudom, hogy nekem is fel kellett volna lépnem a lépcsőn, mint a húgomnak, de neki már akkor is volt valakije.”
Bátyja halála után nagyon sokat dolgozott. Otthagyta a szülészetet, és az idegsebészeten helyezkedett el. Éjszaka a kórházban, az idegsebészeten volt, nappal a dekorációs munkakörben. A hétvégeken hazament, és az anyjába „öntötte a lelket”. Öt évig szinte időt sem adott magának arra, hogy elfogadja a tényt: a bátyja meghalt.
Öngyilkosságáról következőképpen beszél: „Amikor meg akartam halni, első alkalommal, írtam egy levelet. Előtte azt akartam, hogy iszom is valamit. Írtam egy levelet. Nem volt olyan ember anyámon kívül, akivel meg tudtam volna beszélni a dolgokat, de ő ebben nem tudott a támaszom lenni, hiszen én voltam az ő támasza. A bátyámmal kapcsolatos dolgokat a naplómba írtam, és leveleket írtam, amiket nem kellett elküldeni, és akkor azt éltem meg, hogy levélben megbeszéltem a bátyámmal, hogy várni fog engem. Akkor nem lettem öngyilkos, csak egy héttel később.”
Amikor öngyilkosságot kísérel meg, már hónapok óta van egy kapcsolata. Egyik munkatársával „titkos összetartozásban” vannak, de erről a kapcsolatról senki nem tudott, sem a szülők, sem a munkatársak. Ő nagyon szerette a fiút, de nagy „feszültséget” keltett benne a kapcsolat, mert a fiú mindent tiltott. „Azt szeretné – meséli a lány -, hogy darócruhában járjak, hogy ne vegyek fel rövid ujjú inget, ne menjek színházba, kocsmába vagy szórakozóhelyre. Azt is mondta, hogy ha engem felvesznek a dekorációs szakra, akkor el fog engem hagyni. Ő is elvégezte ezt a szakot, és azt mondja, hogy ő tudja, hogy milyen rossz hírű az az iskola.”
„Én mindig azt érzem, hogy nem szabad rossznak lennem. A barátom lesújtó megjegyzései, tekintetei időnként elviselhetetlenek számomra. Nagyon nagy tehernek érzem. Pláne, hogy közben megtudom, hogy ő meg azokat követi el, azokat a vétkeket, amelyeket tőlem számon kér.”

Ildi tizenhat éves volt, amikor a bátyja meghalt. „Incesztus” jellegű kapcsolatukat szoros összetartozás jellemezte. A fiú halála után nemcsak testvérét, hanem egy jó barátot, egy társat („vőlegényt”) veszített el. A halál az egész családot megrázta. Az anya és az apa alapvetően rossz kapcsolatát szinte kibékíthetetlenné tette. A felerősödött bűntudat az apát az alkoholizálás fokozása felé terelte, az édesanyát az elszigetelődés, az „örökös” gyász felé. A két lány egyedül maradt. Ildi testvérének barátja segített felejteni, de Ildi nem kapott sehonnan sem segítséget. Ápolónő volt. Anyját is ápolta. Otthagyta a szülészetet, és egy traumatológiai osztályra ment dolgozni. „Egy traumatológus talán tudott volna akkor segíteni a bátyámon” – mondta egyik beszélgetés alkalmával.
A család nem felejtett. Hűek voltak a gyászhoz. Az anya fekete, Ildi „menyasszonyi” gyásza hat évig megingathatatlan maradt. Ildi kapcsolatválasztásában e puritán élet fenntartásához kapott erősítést. Az új kapcsolat nem felejteni, hanem bűnhődni, emlékezni és vágyódni segített. Az öngyilkosság Ildi fantáziáiban részben az elviselhetetlennek megélt feszültségből való elmenést, részben a szeretett testvérrel való „találkozást” segítette.
Az édesanya a lány öngyilkossági kísérletének jelentőségét felfogta ugyan, de nem érezte magát képesnek arra, hogy segíteni tudjon neki. Ezért a terápia során mind az anyát, mind Ildit egy időben kezeltük, majd kolléganőm, Szántó Katalin bekapcsolódásával bevontuk az alkoholista édesapát és a család többi tagját is.
A gyász mintegy aktuális elfogadásával (mely bennünket is magával ragadott) elkezdődhetett annak feldolgozása. Az anya fokozatosan vette vissza szerepét a családban. A szülők között kölcsönös megbocsátás alakult ki. Az anya irányításával visszaállt a régi állapot, így Ildi az anyját pátyoló szerep megszűnése után elkezdhette saját személyiségfejlődésének útját. Rendezhette kapcsolatát barátjával és önmagával.

(Még sosem éreztem ilyet. Elhittem anyámnak, hogy nincs bennem empátia, nem is nagyon törekedtem az ellenkezőjére. De téged annyira szeretlek... szó szerint hányingerem lett miután elolvastam ezt, ami veled történt. Nem is hiszem, hogy teljesen megérthetem. Viszont így sokkal jobban láthatom, hogy ki vagy és miért... bárcsak segíteni tudnék a mostani helyzetedben, ami igencsak egyértelmű folytatása ennek az ügynek.)

Nem tudom eldönteni, hogy merjek-e írni rólad. November óta ma először hintáztam megint a parkban, és élveztem, ahogy elsimulnak bennem a folyadékok. Na igen, ezt egyedül kell hajtani, a mérleghintán viszont ül még valaki, akit nem tudok befolyásolni... legalábbis nagyon nehezen:) Nem szeretem a bizonytalanságot.

Nevetségesnek és degradálónak tartom, ahogy a főiskolán "nevelni" akarnak minket. Mindent abból a szempontból tanítanak, hogy később majd pozitív gondolkodású gépekként foglalkozzunk rászoruló emberekkel. Hát köszönöm, nincs szükségem butításra, úgyis meglátom a másik oldalt, a naiv hozzáállásból már kinőttem. És milyen szomorú, Sárkány tanár úr sem ért teljesen egyet azzal, amit tanít. Kineveti az embereket, akik mind egyéniségnek tartják magukat, közben mégis alkalmazkodnak a többiekhez, majd megtanítja, hogy az alkalmazkodás a társadalmi és egyéni boldogság alapja. Na jó, sarkítottam, de akkor is ez a lényeg. Mikor rámutattam az ellentétre, megpróbált leszerelni egy nem odaillő válasszal... ejjejj, most akkor hülyének néznek, vagy hülyének néznek és még irányítani is akarnak?:)

És megint felmerül a kérdés: az egyéniség deviancia lenne? Ki is mondta, csak az gondolkodik és viselkedik máshogy, aki süsü (nevető szemek, kusza fogak, nyitott tenyér jobbra-balra mozgatva az arca előtt). Azért bírom a pacákot, legalább gondolkodik és van saját véleménye, még ha a tanrendnek megfelelően tanít is. Megélhetési bűnözés:) Talán nem árt vele.

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához...
- Nem, nem; bocsáss meg kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szeliden alszol,s
nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban... Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát ... Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád... Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség ...Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem
mély, üdvözítő, örök, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol ...

(Szabó Lőrinc)

Dávid felhívta a figyelmem egy szegeden induló nevelőszülői tanfolyamra. Gondoltam, felhívom őket, hátha valami olyan levelező oktatás, ahol nem nagy gond, hogy ilyen messze lakom. Csakhogy előképzettségnek kötelező a rövidebbik nevelőszülői tanfolyam:) Vagyis nincs más út, mint amit már elkezdtem, majd májusban felhívom a sülysápi számot újra, és ha indul képzésük, akkor elvégzem, és csak utána jöhet a többi. Úgy döntöttem, hogy az SOS gyermekfaluban lévő lehetőséget pedig inkább hagyom elúszni, kicsit üldögélek a fenekemen, vagyis megcsinálom a kertet, szépítem a házat, befejezek mindent, ami csak félig van kész, és itt helyben próbálok keresni valami munkát, ha akad. Ma megpróbáltam a kedvenc faiskolámban, de a tulaj fél felvenni az ellenőrzések miatt, bejelenteni meg ugye senkinek sem éri meg. Viszont kaptam egy lehetőséget egy kertépítőnél, fel is hívtam, azt mondta, átgondolja. Remélem, hívni fog. Ha nem... megpróbálom újra:)

 

 

 

 

 

Ma elhoztam mindent a régi házból. Valószínűleg évekig nem megyek majd arra, hiszen nincs miért, ezért elbúcsúztam a kerttől, a kutyáktól, a fürdőben az üstököstől, nagyapától, aki még mindig az alsó polcon van a sötét szoba hátsó sarkában a tortásdobozban, meg a szfinxtől, amit Görögországból hoztunk (pedig én nem is azt akartam). Nehéz elengedni hiába nem lakom már ott jó ideje, hiába vannak egy másik lány holmijai a mosógépen (meg mindenhol:). Mivel nem változott semmi, olyan érzés, mintha valami, ami belőlem született, örökre elmúlna. Felépítettem ugyan egy új életet, de még nem vagyok benne igazán boldog, minden idegen - ami jó, mert újdonság, és rossz, mert bizonytalan. Teljesen egyedül vagyok, ráadásul két gyerek élete is tőlem függ. Most először érzem, hogy szeretnék inkább újra kamasz lenni, iskolába járni, igaz, hogy akkor is csak látszat volt a biztonság, de ez nem tudatosult, nem volt bennem szorongás a holnap miatt. Jaj csak elfáradtam, ezért lehet ez:) Hiszen nincs mitől félni, mindenünk megvan, és holnap is minden rendben lesz.

"Az az állítás, mely szerint az ember életvonala változatlan marad, sok ember szemében talán érthetetlennek tűnik, mert hiszen az ember temérdek tapasztalatot szerez életében, mely alkalmas volna magatartásának megváltoztatására. Ne felejtsük azonban el, hogy a tapasztalat többértelmű. Alig van két ember, ki ugyanazt a tapasztalatot azonos módon használná fel. Nem mindig leszünk bölcsebbek tapasztalatainkból. Igaz, hogy megtanulunk bizonyos nehézségeket kikerülni, bizonyos magatartást nyerünk velük szemben, de a vonal, melyen az ember halad, ezáltal nem változik. Az ember tapasztalatainak sokaságából mindig csak olyanokat használ fel, melyekről közelebbi vizsgálatnál kiderül, hogy életvonalába beleillenek, és megerősítik életsablonját. A nyelv sajátságos megérzésével azt mondja, hogy az ember tapasztalatait szerzi, amivel arra utal, hogy ki-ki maga rendelkezik tapasztalatainak felhasználása felett. Adva van például valaki, aki egy bizonyos hibát rendszeresen elkövet. Ha sikerül is a hibájáról meggyőzni, különböző eredményeket kapunk. Lehet a következtetés az - s ez a legritkább -, hogy a hibát már ideje volna levetni. Másvalaki azt felelné, olyan régóta teszi, hogy most már nem tud leszokni róla, a harmadik szüleit vagy általában neveltetését okolja a hibáért: nem volt senki, aki törődött volna vele, vagy el volt kényeztetve, vagy szigorúan fogták. Végeredmény: megmarad a hibájánál. Az utóbbiak azonban elárulják ezzel, hogy csupán fedezni akarják magukat. Ily módon óvatosan és igazuk látszólagos tudatában vonják ki magukat önkritikájuk alól. Ők maguk sohasem bűnösök. A bűn mindenért, amit el nem értek, másokat terhel. Emellett nem veszik észre, hogy maguk alig fejtenek ki valami erőfeszítést hibáik leküzdésére, sőt inkább buzgón kitartanak mellettük. Holott a rossz nevelés csak addig ludas a dologban, amíg úgy akarják. A tapasztalatok többféleképpen értelmezhető volta, az a lehetőség, hogy különböző következtetések vonhatók le belőlük, érthetővé teszi, hogy az ember nem változtatja meg a természetét, hanem addig csűri-csavarja élményeit, míg ismét hozzáalakítja természetéhez. Úgy látszik, az emberfia számára legnehezebb dolog önmagát felismerni és megváltoztatni."

Csak másnap tanultunk Adlerről, egész másért mentem be a könyvtárba, egyszerűen szimpatikusnak tűnt ez a könyv, azért vettem ki éppen ezt. Hogy tudtam pontosan olyat választani, amire szükségem van? Ajánlom mindenkinek, akinek gondja van a gyerekével (vagy más hozzátartozójával, esetleg önmagával?:), választ ad a miértekre, és értékes tapasztalatot szerezhetünk (amit beleilleszthetünk az életvonalunkba:))). Ez az idézet a 19. oldalról származik, azt hiszem, hogy lesznek még fontos részek, majd beteszem ide, amit lehet.  

Azt mondtam neked, hogy szeretem őt a hibájával együtt, ezért nem akarom megváltoztatni. De ez így butaság, vagy legalábbis nem teljes. Szeretem őt, ilyennek, ez igaz. De azért nem akarom megváltoztatni, mert ő egész és jó ember (azzal a hibával együtt:), nincs szüksége arra, hogy irányítsam vagy jobbá tegyem. Ha szüksége lenne erre, akkor éppen azzal szeretném, hogy megpróbálom jó irányba terelgetni. A szeretés szerintem nem jelenti azt, hogy szótlanul elmegyek a hibák mellett, az elfogadás nem egyenlő a közönnyel.

Na akkor... a külseje a legkevésbé fontos, hiszen a belső úgyis átsugárzik. De ha választhatok, akkor legyen sötét hajú, közepesen világos bőrű, olyan hozzám hasonló módon, legyen magasabb nálam, és nem túl kövér. Mint ahogy azt szeretném, ha belülről is olyan lenne, mint én, hasonló motivációkkal, tudatossággal és határozottsággal, jóindulattal. Legyen igazi férfi, ne macsó, legyen kibékülve önmagával, legyen igényes, de toleráns önmaga és a világ felé. És persze legyünk egy szinten értelemben, tájékozottságban, beszédkészségben, izlésben, és egyáltalán: mindenben, legyen nálam "több", hogy tisztelni tudjam, ja és szeressen engem:))) Legyen türelmes, vegye észre, hogy nekem az érzésekhez idő kell, lásson, ne csak nézzen. Nem kell sietnie, nekem kicsit még készülnöm kell, de azért jó lenne két éven belül érkeznie. Nyitva tartom a szemem:)

Anna, nincs véletlenül egy fiú ikertestvéred?:)))

Arthur Miller-t olvasva menekülési kényszerem támad. Tényleg nagyon egyszerű ember vagyok. Vagy ez nem is baj? Folyamatosan figyelem és elemzem a másik embert, de feleslegesen elemezném magam, mert nincs mit. Azt mondom, amit gondolok, néha kegyetlenségnek látszó együgyüséggel. Hiányzik belőlem a számítás, a tudatos irányítás, nem játszmázom. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. És talán éppen ezért nem figyelem magam, és ezért vonzanak a bonyolult játszmákkal élő emberek, hiszen folyton gondolkodni kell rajtuk. De persze ez nem akadályoz meg abban, hogy én továbbra is önmagam egyszerűségét mutassam nekik. Buta lennék? Akkor esélyem se lenne megérteni őket, de sajnos a legtöbbször pontosan látom, hogy mit tesznek. Legyen inkább tisztaság, ettől még jól is érzem magam:)

"Janice ekkor már értett hozzá, hogyan kell racionálisan, mégis reménykedve gondolkodni. Magában félresöpörte az egészet; nem tagadta, nem is élte át a dolgot, egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Olyan várakozva élt, akár az ítélethozatalra váró vádlott."

"Janice tudta - és ez a tudat fájdalmat okozott neki -, hogy Sam már sohasem tud megszabadulni ettől a nehézkes otrombaságtól. Ő már kész ember, nem fejlődhet tovább, nem lépheti át jelenlegi határait. - Elhagylak Sam - közölte. A humor egy szikrája még mindig ott izzott a hangjában. Hirtelen rájött, hogy soha többé nem kell támogatnia a férfit. Egyedül is talpon fog maradni.  - De... Hová fogsz menni? - Sam úgy tette fel a kérdést, mintha azt hinné, hogy egy nő, akinek ilyen arca van, egyedül őmellette találhat biztonságos kikötőt. A sértés fájt, annál is inkább, mert Sam fel sem fogta, hogy mit mondott. Janice dühös lett, már sajnálta az időt, amit erre az emberre pazarolt."

A valódi életszövetség ismérvei:

1. Kimondott és felvállalt elköteleződés egymás felé

2. Szidalmazásmentes kapcsolat: Szidalmazástól még soha senki nem javult meg. A szidalmazás oka a szidalmazóban van. Ha a kreatív energiák rosszul vagy sehogy sem kerülnek felhasználásra, akkor elfojtjuk azokat, ekkor kezdődik a partner hibáztatása, önbizalmának letörése.

3. Érzelmi áttetszőség: Őszinte és minden szempontból nyílt és kommunikációkész kapcsolat. Feltétel: a társ ismeretében kell döntenünk arról, hogy mi az, amiben megértésre találunk, vannak titkok, amik jobb, ha azok is maradnak.

4. A kedvesség aktusainak folyamatos gyakorlása, a partner elismerése: A fejlett személyiség nem szűkíti, hanem bővíti partnere életterét, lehetőségeit, erősíti önazonosságát. Fontos a társ pozitív megnyilvánulásainak folyamatos elismerése.

5. A kreatív energiák pozitív felhasználása: megfelelő hobbi, szereteten és nem kompromisszumon alapuló együtt töltött idő.

 

Közösségiség kontra kisebbrendűségi komplexus:

A koherencia, az önazonosság érzéséhez kell, hogy az ember megtalálja a helyét a közösségben, a társadalomban. A kisebbrendűségi komplexusban szenvedők ezzel szemben hatalomra törnek. Ezt a fölényt úgy próbálják megszerezni, hogy mások önazonosságát rombolják. Az ilyen ember (általában a látszattal ellentétben) a világtól elkülönül. A birtoklást tekinti az öröm forrásának. Bármilyen eszközt felhasznál, amivel a szükséges embereket befolyásolhatja: hazugság, megtévesztés, közben az identitásukat rombolja, szorongást kelt.

Az egészséges személyiség:

1. Részévé akar válni a közösségnek, nem uralkodni, csak bent építeni.

2. Bővíti mások mozgásterét, elismeri őket.

3. Szereti önmagát, ami egyenlő az önelfogadással.

4. Megtalálja a képességeinek megfelelő célt és motiváltan cselekszik is.

5. Humoros (Ez az a képesség, ami ahhoz kell, hogy megbocsáthassunk magunknak és másoknak is.)

6. Egységes életfilozófiával rendelkezik, megtalálja az élet értelmét.

 

"Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség."

(Weöres Sándor)

Bemegyek a terembe, körben székek, mire kezdődik a foglalkozás, mindegyiken ülnek. Vagy húsz nő, egyetlen srác, és a vezető: Pálmai Dezső. Kicsit zavartnak tűnik, de mivel számomra ennek nincs tétje, nem izgat különösebben. Még el sem tudom képzelni igazán, hogy mi következik, máris egy nagymama szerepében találom magam. Nagyon távol áll tőlem a színjátszás, de itt nem kell tenni semmit átgondoltan. Sőt, a feladat az, hogy önmagamat kiürítve tegyek úgy, ahogy az érzéseim diktálnak. Igazán testreszabott, máskor sem teszek másként:) Olyan az egész, mint egy rögtönzött darab, amit valami láthatatlan erő mozgat. Csak teszem, amit érzek, közel állok valakihez, aki vonz, megsimogatok egy szőke hajat, erős húzást érzek a karjaimban, majd leszakad, de egy "ükmama" elég messze lépked ahhoz, hogy ez elmúljon, az "unokám" vállára teszem a kezem megnyugtatásként, és ő máris könnyebben mondja a feloldó mondatokat. Egy óra kell hozzá mire kiderül, hogy ebben a családban egy fiúgyermeket megfojtott az anyja, ráadásul a férje tanácsára, és ez befolyásolja ennek a fiatal lánynak az életét.

A következő esetnél nem választás, hanem önkéntes jelentkezés alapján játszanak a szereplők, és én direkt nem jelentkezem. Ez a srác túlságosan ismerős, egy kilencven kilós óriásbébi, kicsit hájas, pattanásos, durva, fekete hajjal. A szeme alapján vagy drogos, vagy legalábbis nagyon másnapos. A kávéautomatánál percekig nézi a gombokat, nem tud választani, és én most kinevetem ezt a tehetetlenséget és önsajnáltatást. De a vezető mégis megkér, hogy segítsek, és én persze nem mondok nemet. Áttuszkolom ezt a hatalmas csecsemőt egy jelképes születésen, és persze, hogy kitör belőlem az anyai érzés. És nem csak felé, a legtöbben nagyon elesettnek látszanak, kimutatják az érzéseiket, és csak pár arc mosolyog. Éppen ezért különös az, ami ez után jön.

Anyának választ. Éppen vele van gondja, ezért jött el ide. Amit érzek: teljes közöny. A vezető beszélteti a lányt az anyjához, és én hideg szikla maradok, csak egyetlen pillanatra engedem meg magamnak, hogy megjelenjek, el is sírom magam, kérem őket, hogy ne kelljen folytatnom, felfoghatatlan számomra, hogy egy anya valóban nem érez semmit a saját lánya iránt. De már késő, nem választhatok, tovább játszom a szerepet, és csak később a parkban - amikor elmegyünk együtt ebédelni - mondhatom meg neki, amit valójában gondolok: nem tehet mást, mint hogy elfogadja ezt, az anyja nem szereti, és akármi is az oka, ezen ő valószínűleg nem fog tudni változtatni.

Ami ezután következik már nem tud igazán megérinteni. A következő esetben a lányának választ a hölgy, és pontosan érzem a kettejük közötti problémát, az örömét is, amikor a végén megölelem. Nem tudom, hogy miért akar mindenki betenni a családjába, de úgy elfáradok, hogy képtelen vagyok már a saját érzéseimre is reagálni, visszautasítom a kérést. Csak nézem őket. Annyira szépek. A pattanásaikkal, az elkenődött szemfestékükkel, a fájós lábukkal, a rossz fogukkal együtt. Máskor is láttam már, de itt sokkal tisztábbak, tele vannak reménnyel. Jó érzés, hogy ugyanazért vagyunk itt.

(Ami engem illet, valahol félúton eszembe jut, hogy "te is más vagy, te sem vagy más", és ami a legfontosabb: ők, az enyémek, akik csak elvárnak, de nem adnak cserébe semmit. "Jó alany vagyok.")

A Tegyesz-ig jutottam, csak nekik lenne anyagi fedezetük képzést indítani. Sikerült elkeseríteniük. Sehol nem indítanak hivatásos nevelőszülői tanfolyamot, hiszen nekik sokkal jobban megéri a sima nevelőszülő, egy fizetéssel kevesebb. Na de én, egyedülállóként, nem hiszem, hogy nyugodt szívvel nevelhetnék 5 gyereket, ha mellette még dolgoznom is kell.

Lehetőségek: kell keresnem valakit, aki megosztaná ezt a feladatot (miért ne lehetne akár nő, a pasikban úgy sem bízom:), mindenképpen el kell végeznem egy nevelőszülői tanfolyamot, azzal is közelebb jutok; és a legfontosabb: el kell költöznünk egy megfelelő méretű házba, ahova nyugodt szívvel fogadhatok bárkit (gyereket, bentlakó segítőt, pótnagyszülőket - társra kb gondolni sem merek). 

Bár... nevelőszülőket keresnek a kecskeméti SOS gyermekfaluba. Egy telefont mindenképpen megér majd hétfőn:)

"a magány nem az, ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik itt belül"

"Mi az, hogy élhetetlen? - Akinek ötöse van a lottón, de elfelejti bedobni.  - Á, az csak hülye. Az élhetetlen az, akinek egyszerre van a születés - meg a névnapja."

Nem búcsúzom, csupán megyek
Jobb lett volna valakivel
Kart karba öltve menni el
Jobb lett volna talán veled
De te maradsz, emlékeim
Barlangja már az otthonod
Hol cseppkövek a mosolyok
Kőcsipkés templom ívein
És oltárt rejt a félhomály
Mert képe arcod, de lehet
Az is, hogy csupán a kezed
Annak is csak egy ujja már
Vagy ujjnyoma, vagy nyomtalan
Érintés hangja: volt szavam

Felhívtam a sülysápi számot, és azt mondta az úr a másik oldalon, hogy a hivatásos nevelőszülői tanfolyam előtt el kell végezni az egyszerűbbik, 60 órás változatot, és hívjam emiatt majd májusban. Ráadásul szombatonként lenne, ez sehogy se fér bele a dolgokba. Inkább keresek máshol rövidebb tanfolyamot, biztos ott is tudnak mondani valamit.

Írtam üzenetet a Fehér Kereszt Alapítványnak, hogy mikor és milyen feltételekkel indítanak tanfolyamot. Már meg is jött a válasz: nem terveznek tanfolyamot. Szép kilátások:)

[Hogy miért írom le ezt a sok unalmas dolgot?:) Magamat ismerve egy év múlva semmilyen részletre nem fogok emlékezni, így viszont megmarad minden. Hátha majd egyszer szükség lesz rá:)]

Vajon amikor egy emberrel rosszat tesz egy másik, eszébe jut az áldozatnak, hogy miért történt ez vele? Vajon mi az oka annak, hogy szenvednie kell? Lehet csak lecke, tapasztalatgyűjtés, hiszen az életünkben nagyon sok mindent át kell élnünk ahhoz, hogy előre menjünk és megismerjük magunkat. De ne felejtsük el a kiegyenlítődést sem... lehet, hogy azért kapjuk ezt a pofont, hogy érezhessük, mit érzett az, akivel ugyanezt tettük magunk is?

Viselkedj mindig úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek.

"A szeretésen
k í v ü l minden emberi
tett: romépítés."

(Anna, köszönöm, miattad tudtam elhatározni magam. Ezek a fél órás telefonbeszélgetések teljesen átalakítanak mindent nálam:)

nagyon szépek vagytok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

legDomekebb

 csíííz