(*-*)

Figyelj, engedjük el. Úgysem jön már az vissza, mert te nem vagy képes rá, az életben működne ez a barátság vagy szerelem, de itt nem tudom megoldani egyedül. És hát az életben nem lehet, így meg nincs semmi értelme már. Minden próbálkozásunk csak szomorúságot hoz, a hiányt erősíti, és arra emlékeztet, ami elveszett, és amit a körülmények miatt nem élhetünk meg... és nem hozhatunk vissza soha többé. 

Majd integetek néha, szeretlek. 

Megvaaan:) Újra olvashatom és baromi jó, a hangulata... nem is tudom most megfogalmazni, majd egyszer beteszem ide, amikor menni fog. Díva vagy, ha férfi lennék egyszerre félnék tőled, utálnálak és kívánnálak.

Amikor jelentkeztél arra gondoltam, hogy talán megtudom, ki is vagy valójában. Az egyik felem akarta, de a másik nagyon nem. Elveszítenék mindent az arcoddal és a neveddel. Így elképzelhetlek, ahogy ülsz a bicikliden a franciás ruhádban, a szoknyád alatt mintás harisnya, egészen nő vagy, megközelíthetetlen és derüs, a fejedben ezek a szóképek és rövid lényegkiemelések, álmok

"tőled nem szabad félni - tőled menekülni kell"

Tudtam, hogy ez lesz, megváltoztatsz bennem gondolatokat, csak ki kell venni bizonyos szavakat, meghagyni a minimumot, de ez nem én vagyok, tiszta önátadás, ez vagyok én, játék nélkül, de jó is az a játék, de miért dugjam el az érzelmeim, csak az elején kell, később már úgyis mindegy, mert csak szeretni kell, ezért tartott neked rövid ideig, ezért nem tudtad megtartani őt, mert át kell alakulni titokzatos démonból imádnivaló asszonnyá, kurva lehetsz, de csak neki, feleség légy és add meg neki magad, vagy menj tovább és tovább és tovább.

Kvimbi koncertre akarok menni.

Mindig, minden percben érzem veled, hogy mennyire más az alapszínünk, de a belső szürkeségedet nem láthatom, egyszerűen azért, mert hiányzik belőlem. Ezért örülök, amikor másokon keresztül láthatlak, talán megérthetem és átérezhetem pontosan azt, ami benned van. Olvasom az egyik könyvet, amit ajánlottál, és megüt ez a posvány, mint egy ködös hajnal, amikor az ember menekülne vissza az álomba, vagy bárhová csak el innen. Ölelésbe, de nem lehet, mert mindenki messze van, aki melletted áll az is szörnyen távoli, úgy érzed, hogy senki sem ért, ezért kell a papír, hátha olyan is olvassa  egyszer, aki legalább részeket megért majd. Be nem váltható igény... aki megértene, az maga is ilyen, vele lenni nehéz és fárasztó, a szürkeséget csak megerősíteni tudja, szabadulást nem adhat. Akitől öröm származhat, az ellentét. Napsütés, meleg, pozitív hozzáállás, de sohasem igazi megértés. Az egyetlen megoldás a felületesség, ha nem beszéled meg, ha elhallgatod, na de akkor mi értelme ennek az egésznek, úgy látszik nincs élő megoldás...

Nekem könnyű, mert bennem fény van. De beléd hogyan kerülhet? 

Furcsa dolog beszélni valakihez, akihez amúgy nem lehetne. Vagy ha lehetne is (mert néha nagyon is lehet, sőt, úgy tűnik, mintha érdekelné is, amit mondok), talán meg sem hallaná... Olyasmi ez, mint amikor a gyerekek képzelt barátot találnak ki, csak nekik könnyebb, mert az a másik tényleg nem létezik, sosem reagál, mindig irányítható. Az én képzelt barátom létező ember, valódi interakciók, de hiába... túl nagy a különbség, túlságosan magára figyel, mindenki más csak tárgy a számára, köztük én is. Mondhatnám, hogy szeret engem, a maga módján... de ez édeskevés, nagyjából a nullával egyenlő.

Színdarab, én vagyok a néző, ő az előadás. A feltett kérdéseimre válaszol, és el is teszi valahova a reakcióimat, de csak azokat, amik őróla szólnak. Nagyon figyel rám, de én mégsem létezem ebben a kapcsolatban, az igényeim, a személyiségem csak csereüzlet szinten élnek, addig vagyok neki jó, amíg kedves és megértő vagyok, amíg csodálom, a tapsomra áhítozik, és csak nagy néha szúrhatok be valamit, ami rólam szól. Semmiért egészen. Nem fáj adnom... de elveszem azt, ami nekem jó ebben. Gyakorlom a megértést, a türelmet, tanulok érteni, csak azért, mert érdekes. Na meg hiszek az adás hatalmában. Kedvesen irányítom arra, amerre szerintem mennie kellene, de ezt sosem őszintén, sosem úgy, amit amúgy tennék: egyszerűen, könnyen és egyenesen fogalmazva.

Olyasmit tanulok tőle, aminek régebben nem láttam semmi értelmét, sőt elítéltem ezt. Tegnapi elefánt, mai tigris, holnapi bagoly.

"Az én dolgom nem az, hogy megoldjam, az én dolgom az, hogy élvezzem."

Na várjá' várjá', mikor rákérdeztem aszongya: "csak vicceltem, ez egyértelmű". Hjaj, de imádom:)))

Az egész olyan valószínűtlen. A göndör hajú apuka, akivel teljesen véletlenül futok össze minden nap, a koszos Duna, ahogy folyik a komp alatt, a fiatal lány, aki a buszon magában beszél, és szeretném, de nem merem megszólítani, mert kicsit félek a reakciójától, a könyvtár... már megint, mennyi könyv és engem mind érdekel, ha mindig olvasnék se lenne elég időm, az egész életem nem lesz elég, frusztrál, szeretem és utálom egyszerre, a Remarque könyv, amit még mindig olvasok, hol lehet a valóság

"Legszívesebben egyedül vagyok. Akkor nem zavar senki. Mert valamennyi örökké amarra tér vissza, jól vagy rosszul folynak a dolgok, egyik így vélekedik, másik amúgy, s aztán valamennyi gyorsan áttér a maga életét jelentő dolgokra."

a lányok kifújják az orrukat a csuklós busz forgójában állva, orgonaillat, fáj a magány, de tudom, hogy a senkivel se tudnék szót érteni ebből a tömegből, Anna majd visszahív... ő legalább olyan dolgokat is csinál, amik a földön járnak.

Harsogó sárga repceföld, ezek szerint pont két éve volt, amikor valóság lett az, amiről előtte csak beszéltünk és álmodoztunk, és az én borzasztóan lyukas memóriámban látható a kép, ahogy ott áll a fekete kardigánjában, a furcsa tartásával, és egészen felnőtt embernek látszik. Összefüggéstelen hangulatváltozások, néha nem néztem a szemébe, csak mintha a jobb fülem látná, minden idegszálam rátapadt... napokig tudnék beszélni róla még most is. De minek beszélni, a legtöbbször úgysem ér semmit. Csak ülnék veled csendben.

....

Néha úgy érzem, megtaláltam a jó utat, tudom az életem értelmét. Látom, hogy mások mire vágynak, mire van szükségük igazából, és én is kb ugyanarra vágyom, de bennem megvan a felismerés, ezért el is érhetem. Aztán jön egy rosszabb nap, és nem értem, hogy Domek miért nem fogad szót, játékból majdnem egy autó alá szalad, és nem sírok, de olyan dühös vagyok, hogy hazáig a tenyerembe vájom a körmeimet, hogy nehogy üvölteni kezdjek, vagy megüssek valamit, vagy ami a legrosszabb lenne: megüssem őt. Borzasztóan nehéz uralkodni magamon, és nem tudom, mit tegyek azért, hogy ne kerüljek vele ilyen helyzetekbe. Nem is bírom teljesen elfojtani a dolgot, este jól összeveszünk, én már sírok, de ettől sem jobb semmi, és reggel rosszkedvűen ébred, alig akar elbúcsúzni tőlem az oviban, haragszik rám. Túl okos és önfejű ez a gyerek nekem, megesz engem reggelire a jó szívemmel együtt. Beni sokkal ártatlanabb, az egész arcomat körbepuszilgatja búcsúzáskor, meg akarom őrizni a képet, ahogy a kis csücsöri szája az orrom felé közelít.

Mindez olyan valószínűtlen...

Na szóval, nem elég már a gyaloglás, mert hatalmas távolságokat kell megtennem, hogy el is fáradjak. Anna biciklit ajánlott, de sosem szerettem, mert ugyan nem esek le, de örömet se okoz. Lehet, hogy megszoknám, de akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy vadiúj görkorcsolyám, amit összesen egyszer vettem fel, éppen azelőtt, hogy az életem fizikailag is összegubancolódott volna. Ma reggel betettem a kék zsákomba, és lesétáltam a bicikliút legelhagyatottabb részére. Átöltöztem, és ekkor kiderült, hogy nem is olyan elhagyatott ez az út. Egy kocsi jött. Ott állok koriban, kb egy lépést se tudok tenni semerre, ő elmegy mellettem és vigyorog. Hosszú hajú srác, nagyjából ennyit látok belőle, nem figyelek rá igazán. Csakhogy megfordul és visszajön. Na most már... nem tudom, mások hogy vannak vele, de én nem igazán kedvelem, ha tudás nélküli görkorcsolyázós helyzetben próbálnak felcsípni. Hát nem mosolyogtam (mondjuk amúgy se szoktam:), köszönt és elment. Na végre, lehet bénázni. Egész jól ment, el nem estem, csak a sikítozós, integetős-karlóbálós figuráig jutottam, és volt néhány pillanat, amikor éreztem, hogy igen, ez az. Ebből is három  hetet adok magamnak, hátha megszokássá válik, és talán még élvezni is fogom. Na meg... érzem, hogy a fenékizmaimat használtam. Hú, de csinos leszek:)

Aztán csak feküdtem a focipályán a fűben, olvasni próbáltam, de a gondolataim megint ezerfelé repkedtek. Föld- és fűszag, madárcsicsergés, autózúgás, mondatok egy levélből, könyvek címei, szines betűk, Anna szája, ahogy beszél, Batyu, pók szalad át a kezemen, égeti a nap a vádlim, válaszolnom kell arra a levélre, nem akarok többet kapni, kikapcsolt telefon...

Bekezdés figyelem nélkül (nem akarom elveszíteni a megértés és rátalálás örömét):

"Ma úgy járnánk ifjúságunk színhelyén, mint valami utazók. Elégettek bennünket a tények. Olyan megkülönböztetéseket ismerünk, mint a kereskedők, és olyan szükségességeket, mint a mészárosok. Nem vagyunk gondtalanok többé - félelmesen közömbösek vagyunk. Ott leszünk, ha élünk, de fogunk-e élni?

Elhagyatottak vagyunk, akár a gyermek, és tapasztaltak, mint az öregember. Durvák, szomorúak és felületesek vagyunk - azt hiszem, el vagyunk veszve."

Végül a srác visszajött. Szerdára randit kért, és mivel megfogadtam, hogy mindenkinek adok egy lehetőséget, igent mondtam. Mikor elhajtott, próbáltam nem a szemeire gondolni. Kibaszott ocsmány pillantás, mind tárgynak lát, csak egy női test, amibe jó lenne beleélvezni. Gyűlölöm ezt az undorító szart.

(Nem igaz, hogy nem akarok több ilyen levelet kapni. Csak szeretném, hogy ne akarjak több ilyen levelet kapni.

Aztán megírtam a választ. Aztán kitöröltem a választ. Várni kell még. Hogyan múlhat el az, ami nincs? Ja, és aztán elküldtem a választ:)

Most, hogy elkezdtem kórusba járni, kezd visszatérni a régi hangom is. A próbákon elöl ülök, pont középen (mezzo sajna, úgy tűnik a kor elvette tőlem a legmagasabb hangjaimat, vagy legalábbis már nem esik jól kiénekelni őket), és bár a hamis hangok is elérnek, sokkal fontosabbak nekem azok a pillanatok, amikor az összhangzat tökéletes. Ezt az érzést nem tudom megfogalmazni. Lebegés, behunyom a szemem és élvezem, ahogy az arcüregemben, az orromban és a hangszálaimon képződik a saját énekem, a fülemben pedig összegyűlik az összes többivel. Nem is véletlen, hogy nagyon jó a közösség, egy ilyen próba után csak nevetni lehet, tele vagyunk endorfinnal, én pedig csak azért nem ugrálok hazáig, mert elég meredek az utcánk és csúszós a macskakő (na jó, meg azért, mert 33 évesen nem árt már felnőttnek látszani, bár ebben nem vagyok teljesen biztos:).

Így aztán elővettem a régi kazettáimat, és a mai palacsintasütés közben megint együtt énekeltem Barbra Streisanddal (meg a gyerekekkel), persze a technikáját szinte lehetetlen követni, mert hibátlan, de azért élveztem, ahogy a tüdőm kitágul, a vérem máshogy folyik, és valahogy minden sokkal szebbnek és könnyebbnek tűnik. Kémia:) Mint a szerelem.

valami nagy baj lehet velem, még enni se bírok

nem akarok ide tartozni

nem akarok választani két rossz lehetőség közül

Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Ő egy olyan ember,
akinek bármit elmondhatsz,
akiben tökéletesen megbízhatsz,
akitől sosem kell félned,
aki mindent előrefele mozdít benned és körülötted,
aki sosem kér többet, mint amennyit adni tud és akar,
aki elfogad és csak kedvesen nevet ki,
aki magához húz, de csak jólesően szorít meg,
akivel az 1+1 egy és kettő egyszerre,
akivel nap, mint nap több lehetsz önmagadnál...

Akarod, hogy megtanítsalak élni és boldognak lenni?:)

- József Attila -

ARS POETICA
Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

apukám

Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy a szeretetnek fizikai megnyilvánulásai is vannak, hogy kihoztad belőlem a szavakat és a saját gondolatokat, hogy megmutattad részleteiben nézni és szépnek látni a világot, köszönöm, hogy a viselkedéseddel megtanítottál az önállóság mindenhatóságára és függetlenítő erejére, és rászoktattál, hogy elfogadjam a rosszat is a szeretett emberekben.

Elengedlek most, nem próbálom többé megjavítani a kapcsolatunkat, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy képtelen vagy felnőtt, gondolkodó emberként viselkedni, nem alkuszom meg, és nem alázom meg magam azzal, hogy szó nélkül tűrjem, ahogy rajtam taposva próbálsz kinőni a saját magadról alkotott icipici énképből. A legrosszabbat hozzuk ki egymásból éppen a saját tartásunk miatt, de elítéllek azért, ahogy másokkal bánsz, akkor is, ha ők meghunyászkodnak a látszólagos erőd előtt, és ezért úgy tűnik, mintha köztük és közted minden rendben lenne.

Ígérem, hogy ha szükséged lesz rám, ott leszek - mert szeretlek. Ha felismert és elfogadott gyengeségedben  meglátod végre, hogy ki is vagy valójában, fogom majd a kezed, és nem ülök diadalt. 

te, hatalmas apukám

Utálom a kritikusokat. Nem, ez így nem igaz. Utálom azt, ahogy a kritikusok egy emberről negatív véleményt nyílvánítanak. Egyrészt szerintem csak olyan embernek van joga másokat (akár csak egyetlen cselekedetüket is) megítélni, aki önmaga jobb példát tud mutatni. Ugyanez vonatkozik valakinek az alkotására vagy bármilyen termékére is, ne hozzon vagy érvényesítsen szabályt az, aki önmaga sem tudja betartani. Másrészt semmi jó nem származik abból, ha azt mondjuk valakinek: ezt és ezt rosszul csináltad. Akkor már tegyük hozzá, hogy miért csinálta rosszul, mit kellett volna tennie, vagy legalábbis hogyan lehetne jobb.
Ne rombolj, építs.

....

Ezen rágódtam a mai túra közben, és aztán elszállt az agyam, haza kellett szaladnom, mert nem volt nálam papír meg toll. Elkopott a kedvenc gatyám a combomon meg a fenekemen, lassan átlátszik az anyag, túl sokat gyalogolok, félek, hogy a fejem is hasonló sorsra jut az állandó használattól.

Rád gondoltam, meg arra, amiről tegnap beszéltünk. Felsőbbrendűség. Eszembe jutottak még dolgok ezzel kapcsolatban, pl ez a kritika-dolog. Beképzeltség vagy egoizmus azt gondolni, hogy vannak dolgok, amikben jobb vagyok az átlagnál? Egyesek szerint őrültség (vagy hazugság) pl az, hogy engem nem nagyon, vagyis csak egy szintig érdekel a pénz, hogy nem hiszek a bosszúban, hogy szeretem a dolgokat egész valójukban látni és nem csak a felszíni történéseket veszem észre, és még sorolhatnám. Igen, jobbnak tartom magam, értékesebbnek tartom a saját értékrendem, és kicsit sajnálom és tévelygőnek érzem azokat, akik viszont olyan uraknak szolgálnak, amik az én szememben ócska, mindennapi és múlandó örömök. Mindenki ismeri őket: pénz, szexualitás (csak önmagáért), kicsinyes visszavágás, stbstb. Elmúlt a kommunizmusom, és bár természetesen nem kötöm akárki orrára, hogy mit is gondolok az életéről vagy a viselkedéséről, de azért elkezdtem osztályozni. Nem elég elfogadni, kell a kritika ahhoz, hogy a dolgok jó irányba haladjanak. Nem bántok senkit ok nélkül, de megválogatom már, hogy kiket szeretek meg igazán. És igen, azt gondolom, hogy jogom van ehhez. Senkitől sem várok el többet, mint amit én is adni tudok, de most már látom, hogy ez nagyon sok.

És ezért szeretlek pont téged. Olyan vagy, mint amilyen az ikertestvérem lehetne, és nagyon jó, hogy ez valóság, hogy tegnap a házam előtt, az utcán félelem nélkül ölelhettelek meg, és tök komolyan gondoltam ezt a közös tanya-dolgot is, remélem, hogy eljön majd az idő, amikor valóra is válik. Na és ha már osztályozás... most végiggondoltam, és szerencsére ismerek pár embert, aki hasonló értékrenddel törekszik valami jobb felé, akik nem elégszenek meg azzal, hogy elfogadták magukat, javítani is szeretnének azon, amin lehet. Ilyen az anyám, a húgom, az öcsém még csak 15, de szerintem ő is ilyen lesz, Bia, Dávid, Zina - ő is kamasz még, de szerintem Ember lesz belőle, és még keresgélek, mert nagyon kéne több ilyen ember a környezetembe. Példaképet keresek, kézzelfoghatót, hátha találok olyat, aki nem csak egy szempontból több, hanem tanító lehet, unom már, hogy mindent könyvekben találjak meg. Nem könnyű kérdezni Szókratésztől vagy Teréz anyától, és ugyan mindig hiszek a belső hangomnak (még ha nem is tudok mindig megfelelni neki), de mivel nem tudom honnan ered, ezért kicsit félek tőle. Talán ő lenne bennem az Isten?

A krízisben lévő ember jellemzői:

- figyelme elsősorban a problémára irányul, a "nagy problémán" belül is annak valamely részletére
- a válságban lévő személy furcsán kevert benyomást kelt, olyan emberét, aki a krízishelyzeten, annak magyarázatán, megoldásán tűnődik, ugyanakkor elgyötört, félelmek, szorongások kínozzák
- érzelmi reakcióit csak kismértékben képes kézben tartani, kontrollálni; rendkívül impulzív
- mindennapi tevékenysége alacsony hatásfokú
- az emberekhez fűződő kapcsolata megváltozik, másokat annak függvényében ítél meg, hogy kap-e tőlük segítséget
- a tájékozódó attitüdök rendszere összeomlik, a válságban lévő embernek nincs önmagára vonatkozó jövőképe
- sok mindent tud a problémáról, de ismereteit nem tudja rendszerezni, átgondolni

.......

Na és itt megtaláltam a magyarázatot az ő viselkedésbeli változására:

A krízís egyik feldolgozási lehetősége vagy hárítási módja (következménye) a regresszió. A jelenség leírása a pszichológiai értelemben feltételezi a pszichikus fejlődés fogalmát. A viselkedés alakulásában egymást követő szakaszok különíthetőek el. Ez mindenképpen fejlődés, érettebb szakaszba való lépés. A regresszió visszacsúszást jelent egy korábbi, már túlhaladott állapotra. Ez a visszacsúszás feszültségcsökkentő azért, mert az alacsonyabb szint kevesebb felelősséget kíván. A feszültség még tovább csökkenhet, mivel az alacsonyabb szint lehetővé teszi olyan vágyak érvényesítését, amelyek a már elért magasabb fejlődési szint követelményeivel ellentétben állnak. Az ösztönfejlődés regressziója megmutatkozhat a kizárólag infantilis örömszerzési módok dominanciájában.

Az állandósult regresszió kiindulópontja a személyiség bármely területe lehet. Az egyik lehetőség, hogy a regressziós mozgások az énben és a felettes énben kezdődnek, mindkettőt alacsonyabb működési szinte hozzák, s ezáltal legyengítik azok szabályozó erejét. Következmények: az agresszív tendenciák erősödése, az ösztön-én feletti kontroll gyakori megszakadása, irracionális elemek bekerülése a tudatba. A másik lehetőség, hogy a regresszió az ösztön-én derivátumok oldalán kezdődik. Az én és a felettes én enged az ösztönoldal által kifejtett visszahúzó erőnek, és saját regresszióval válaszolnak, tehát a normák és követelmények leszállításával. Ezáltal elmarad az ösztön-én és az én közötti konfliktus. Így az érettség szintje alacsonyabb lesz.

(Kérdés, hogy van-e visszaút... de talán már mindegy is. Ha én állok magasabban, akkor hogyan tudnám őt tisztelni... elvesztette azt, akit a legjobban szerettem benne, így már olyan, mint a többiek, sőt, ha a külsőségeket nézzük, akkor rosszabb. Csak valaki a tömegből.)

Na de folytassuk, szerintem ez nagyon érdekes:

A krízisre jellemző regresszív állapot: A múlt, a jelen és a jövő összefüggő rendszerétől a múlt és a jövő eltávolodik, illetve átértékelődik. A jelen elveszti kapcsolatát a múlt tapasztalataival és a jövő perspektíváival. A jelenben a hangsúly a kilátástalan, magányos, reménytelen állapotra helyeződik. Elvész a kapcsolat a külső tárgyakkal, személyekkel, és a belső (jó) tárgyakkal is. A jó tárgyak cserbenhagyják az egyént. A cselekvés helyett a döntésképtelenség, ambivalencia, a bizonytalankodás a jellemző.  

....

A lelki egészség magában foglalja a folyamatos érzelmi érés képességét, az autonómiát, a szexuális identitást és az érzelmi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képességét. Az érzelmek iránti tolerancia, illetve az érzelmek feletti kontroll a belső és a külső alkalmazkodás alapfeltétele.   

....

Na szóval, az új, de máris lejárni készülő szenvedélyem: pszichológia. Azok a pillanatok, amikor ülök az előadáson vagy olvasok egy könyvet, és jönnek a katarzisok, hirtelen megértek dolgokat, amik már évek óta megoldhatatlan rejtélyek voltak bennem. Vagy tudtam, de itt olyan kedvesen, egyszerűen van megfogalmazva, már csak alkalmazni kell, vagy felismerni, hogy mit is jelent az én életemben, megfelelő szinten vagyok-e már, vagy küzdenem kell a "jóért".

Előadás a stresszről:

Selye: a stressz az élet sója. Aki nem tanul meg küzdeni, egész életében a könnyebb utat választja majd.

Megküzdési módok:
Kedvező:
 1. problémaközpontú: aktív küzdelem, cselekvési lehetőségek átgondolása, tervezés, pozitív gondolkodás
 2. érzelmi központú: a feszültség csökkentése, ezzel főleg akkor élünk, ha kontrollálhatatlan a helyzet

Kedvezőtlen (nem adaptív) formák:
- érzelmi központú: önvígasztalás (túlevés, vásárlás), feszültségoldás (drog, gyógyszerek, alkohol)
- elhárító mechanizmusok akkor lépnek életbe, ha túl nagy a különbség az ösztönlény és a felettes én felett (Freud: háromféle énünk van - az ösztönlény, az ego, és a szuperego, vagyis felettes én), ezek: tagadás (nincs probléma), elfojtás (az adott dolog, érzés elfelejtése), projekció (kivetítés - más a hibás - innen ered az ellenséges magatartás), regresszió (korábbi életszakaszba való visszasüllyedés), passzivitás (csodavárás, cselekvés halogatása)

...............

Aztán jöhet Bakó Tihamér Titkok nélkül című könyve:

Meggyűlöltem a szavakat miattad. Megtanultam a veszélyt, amit a különbség jelent. Mondasz nekem valamit, és számodra csak egy dolog, ami kijön a szádból. Vagy ami még rosszabb néha... ott, akkor, abban a pillanatban igaz, és érzelem is van mögötte. Csak hát beteg vagy, így ez az érzelem csak egy percig tart. Én nem vagyok sem beteg, sem gerinctelen, és nem veszlek semmibe, ha én mondok valamit, akkor az úgy van. A változáshoz bennem sok időre és komoly külső okora van szükség.

Szeretném hinni, hogy nem érted. Felmentenélek megint.  

"olyan helyen voltam benned, ami nekem nagyon hiányzik 
bármit megtettem volna, hogy visszamehessek  
de te már nem akarsz engem oda beengedni"  

http://www.noiportal.hu/main/npnews-3744.html

4. A rettenthetetlen

Vagy szülők nélkül, vagy csonka családban nevelkedett, magányosan, esetleg testvérek nélkül nőtt fel, megszokta, hogy csak magára számíthat. Erős öntudattal rendelkezik és pontos elképzelése van arról, milyen társat szeretne maga mellé. Tisztában van saját képességeivel, roppant erős az igazságérzete és jó emberismerő. Fejlett az intuíciós készsége. Valahol magasan a többiek fölött lebeg. Megközelíthetetlennek, sziklaszilárd jellemnek tűnik, ezért félnek tőle a férfiak.

Kisugárzása: „átlátok rajtad. Meg ne próbálkozz a szokott udvarlási formákkal, mert nálam úgysem jön be. „

Kiket vonz? Általában magasan iskolázott, értelmiségi férfiakat, akiket idegesítenek az „átlagos” nők. Gyakori, hogy roppant intelligens és rendkívüli lexikális tudással rendelkező, esetleg valamilyen pályán kiemelkedő teljesítményű párt választanak maguknak, akiktől lehet tanulni, akikre fel lehet nézni. Ami ugyebár nem mindig jelenti azt, hogy választottjuk ezzel párhuzamosan figyelmes és életvidám ember.

Úgy kezdődött, hogy hetek óta koncertre akartam menni. Mi más, leginkább 30Y járt a fejemben, jó kis őrjöngős, levezethetném kicsit a pluszt. Nézem az oldalt... pont ma Zp-ben, ezt nem hiszem el... anyut hívtam, egyből igent mondott, sőt a BKV sztrájk miatt a kocsiját is kölcsönadta (hát jaj de rendes, ez külön öröm). Annát riasztottam, úgy beindult, hogy még a fejfájása is elmúlt, és akkor a kapunál kiderült, hogy megduplázták a belépőt! Most már két darab fém százassal lehet átmenni a forgó karokon:) Na és akkor ott voltak ők, semmi fakszni vagy sztrárizé, csak ZENE.

Persze csupa egyetemista, a műegyetemről jönnek át ilyenkor (maximálisan meg tudom érteni őket, a fenébedejónekik), és persze, hogy akkor üvölt mindenki a leghangosabban, amikor az szól, hogy "csinálj olyat, hogy másnap szégyelld, hogy vele kefélsz és más nevével ébredsz, és ha kérdezi másnap, hogy ki az a nő, kussolj simán...", de a kedvencem továbbra is a "puhatalpú lányok lépnek be a tóba...", és a legdurvább részeknél is csak becsukom a szemem, és élvezem, ahogy a tömeg dobál a saját mozgásom ritmusára, közben meg olyan, mintha újra anyám méhében lennék, szoros, meleg és körbeölel, emberi testek, izzadtság, hájas derekak és hátak a kezem alatt, teljesen berekedek a végére, telihold, felhők, most meg már izomláz van a nyakamban a szokatlan terheléstől.

Utána kis tánc, Anna úgy mozog, mint egy istennő, piros kendő van a fején, csíkos nadrágot meg piros cipőt vett fel, és hiába öltözik pasasnak, senki sem látja annak. A keverőpultos fazon lebébiz, biztos a sötétség teszi, én meg a meglepettség és a hangzavar miatt nem küldöm el érte melegebb helyre. Aztán Anna felteszi a gépére a bugzimat;):))), és Csenge ágyában alszom.

Reggelre felnőtt leszek, Pszinapszisra megyek.

Az első egy előadás a libikókás párkapcsolatokról. Mostanában olyan sokat olvastam erről, hogy akár én is állhatnék ott elől. A mérleg most is ugyanaz: a félelmek miatt nehéz már valódi és kiegyensúlyozott kapcsolatban élni. Senki sem meri bevallani - kimondani - őszintén beismerni önmagának - felvállani a felelősséget - kitartani az elhatározás mellett, vagy csak kicsit behódolni - elismerni - megadni magát. Szeretni. A másik pont ugyanerről szól, persze más megközelítésben. Krisztus és a pszichológia:) Jófej ez a pasas, teológus és pszichiáter, pszichodráma vezető, nagyon durva történeteket mesél: anya-lány kapcsolat, ahol anya nem tudja ölelgetve-valósan szeretni a gyerekét, mert őt sem szerette senki; egy lány, aki brutális erőszak áldozata és mégis önmagát vádolja, pedig mit tehetett volna öt hatalmas felfegyverzett férfi ellen. A lényeg ugyanaz: szeretni kell, félelem nélkül, mindent átadón, nyíltan, saját magunkban és a másikban is bízva. Aki csak kapni akar sose fogja érteni, hogy miért nem kap eleget. Észre kell vennie, hogy csak az kaphat, aki adni akar. Őszülő halántékkal, többgyerekes apaként és hívőként is banálisnak nevezi önmagát és a szót: szeretet. Na igen, itt is mindenki húsz év körüli, alkalmazkodni kell a közönséghez:) Aztán meghatódik és könnyes a szeme, ahogy mesél a "pácienseiről", majd mi is mind meghatódunk, amikor páros feladatot ad. Csak annyi, hogy álljunk szembe egymással és nézzünk a másik szemébe. Még érintés nélkül is túl intim, Ákos kb két méter magas rasztahajú srác, fizika szakra jár, és most felveszi mellé a pszichológiát, ezért jött el ide. Nagyon szimpatikus, és egyből kiszúrjuk egymást. Miközben egymást nézzük, sokszor elnevetjük magunkat, és a végén ő is beismeri, hogy azért, hogy ne hatódjunk meg túlságosan a másik közelségétől. Vicces, ahogy tovább kell mennünk, mert másik embert kell találnunk, aki szintén tetszik, de nehéz, biztos sok bennünk a közös. A következővel már nem csak nézni kell, meg kell fogni a másik vállát. Sokan elmenekülnek, ez tényleg ijesztően közeli még nekem is, pedig én nem félek az ölelésektől. Ez a fiú viszont nem vonz engem, ő jött hozzám, de cseppet sem bánom, amikor a harmadik egy nő lesz, Réka. Nem a vállát kell fogni, hanem kicsit a válla alatt, és együtt kell lélegezni szemezés közben. Neki nagyon nehéz, egyre erősebben nyom engem lefele, utána kicsit megnevettetem, hogy megnyugodjon. Elég fura, hogy ő is van vagy 180 magas, de mégis mintha a gyerekem lenne, talán csak a bizonytalansága teszi.

És megint csak 30Y:

tudod én, átölelném az egész világot, ha volna olyan

tudod én, a fejedbe látok, és elolvasom, hogy mi lenne ha

Mostanában megint sokat gondolok rá. Más ez már, semmi köze szerelemhez vagy akár csak szeretethez, inkább csodálkozás az emberi elme önbecsapásra való alkalmasságán. Ha hiányzik valami vagy valaki, akkor kreálunk egy pótlást. Ha ember, akkor észre sem vesszük, hogy ki az a másik, csak azt látjuk, amit jól esik belőle látnunk. Illúzió az egész, kivéve, ha valóban viszonzott, megélt, megismert. Ettől függetlenül hiányzik. Hiányzik a hely, ahol voltam benne, ahol ő volt bennem, és hiába tudom róla, hogy kicsoda (mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van?), nem tudok rá haragudni. Lehet, hogy ez megint csak az anyai megbocsátás - olyan szerencsétlen, miért bántsam még én is. Tényleg mindegy már, hogy mivé lehetett volna, az számít, hogy mi lett, és hogy nincs visszaút.

Jó érzés volt, amikor eszembe jutottak régi mondatok, a tudat, hogy most is pontosan látom, hogy mikor hazudott és mikor nem, a kedvessége, ami őt ismerve egészen döbbenetes, és persze csak az idő múlása hozta a változást, és attól, hogy még az emlékeit is kénye-kedve szerint változtatja, nem változik az igazság. Még benne sem, hiszen hiába próbálja magát meggyőzni, józan, bensőséges pillanatokban kiderül, hogy csak úgy tűnik, mintha sikerült volna. Ostoba, tévelygő kölyök. A második szerelmem.

Ma időm is van (esik kint az eső), meg kedvem is lenne, gondoltam leírom azt, ami szombaton történt velem. Azért nem írtam eddig, mert sok volt, legalább három forrással, és biztos lenne egy óra mire megfogalmazom, annyim meg ritkán van egyben. Erre mi történik... anyagot keresek a rush-ról írandó dolgozatomhoz, és ezt találom:

http://tetro.freeblog.hu/categories/a_blog_maga/

Tök egyszerű, felsorolás, helyesírási hibák... gondolatömleny önmagáról, és végülis mi másról, egy kamasz lány hullámai... izgalmas.

Volt egy kedvenc blogom. A masnis lány írta, néha az volt a blogja címe, hogy őszibarack eladó. Már nem emlékszem a nickre, régebben sokat beszélgettem vele, mert nagyon érdekes volt. Fura képzettársítások, "a cipő szőke", eszméletlenül jó képek, teljes elmezavar a szavak szintjén (mást nem is láttam belőle), és nem jut eszembe a neve, most gondolkozhatok rajta... jaaaaaaaaj, a múltkor két hétig gondolkodtam azon a szón, hogy "retorikai"... aztán egyszer írta, hogy a masnis kislány felnőtt, és legközelebb már nem tudtam elolvasni, mert bezárta. Már két éve hiányzik. Persze vannak jók, de ez már más, máshogy érdeklődöm, nehezen akarok megismerni, megnőtt az ingerküszöb, és ha jobban megnézem, unom az egészet. Olyan dolgokat kívánok, amiknek semmi közük a szavakhoz, csendes üldögélést valakivel egy padon, hangos őrjöngést egy koncerten, kutyafuttatást, vagy bármit, ami egyszerűen csak más, mutat valamit. Le kéne feküdnöm egy pár napra a földre.  

(Eszembe jutott, églantine a neve, 2006 novemberében csetelt utoljára, és ez van az infójában:

hey thats my shoe
vész. vagyok. karmollak ha karmolsz.
ha lenne szívem, elajándékoznám.
arra gondoltam, beöltözök farsangra alisznak. vagy lolitának.)

A Dóm tíz méter magas főkapuja ki volt tárva - mintha esküvőre várnának -, egy fiatal srác gyakorolt az orgonán. Bementem, hogy érezzem, és szép volt valóban, a hangszer, a freskók, a hatalmas méretek, és kerestem magamban azt, amitől ez az Isten háza. De nem volt bent semmi. Csak egy szép épület.

"Nem az a fontos, amiben hiszel, hanem maga a hit." És most gépek harangoznak delet.

Aztán leszállt a vonatról egy vak férfi a kutyájával. A peron egészen keskeny ott, két ember sem fér el kényelmesen egymás mellett. A kutya el tudott menni a srác mellett, de a férfi nem, és nagyon keményen, egész testükkel összeütköztek. A vak férfi - mintha mi sem történt volna - szó nélkül, ugyanabban a tempóban követte tovább a kutyát, a fiatal fiú pedig elpirult. A vak ember bizonyára megszokta már az ilyet, a srác viszont bűnösnek érezte magát, pedig mindössze annyi történt, hogy másfelé nézett, és nem vette észre, hogy ki közeledik felé. Még akkor is zavar ült az arcán, amikor előre engedett, hogy én szálljak fel előbb.

Az előbb egy férfi pénzt szeretett volna kapni tőlem egy kisbaba gyógyíttatására. Az első mondatával elvesztette a játszmát, nagyon rosszul viselem, ha átlátszó marketinges közvetlenséggel és hazug hízelgéssel próbálnak megolvasztani. Gondoltam megmondom neki, hogy ezzel a stílussal nem fog sok pénzt gyűjteni, de nem tettem, ki tudja, talán mások simán benyelik ezt (bizonyára nem véletlenül ügynökölnek az emberek ilyen hangon). Na szóval, nem adtam. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy mit tennék ilyen helyzetben, ha az én gyermekem lenne beteg. (Mellesleg a baba nem az övé volt, valami alapítvány megbízásából házalt, igazolványt is mutatott, talán még csaló sem volt.) Szerencsére nekem van egy házam, amit eladhatnék, na de akkor hol laknánk... Elég gazdag a családom is, de őszintén szólva nem bízom bennük annyira, hogy azt higgyem, pénzt adnának, még ilyen esetben sem. Nekiállnék-e házalni? Vagy megtenném-e azt, amit egyszer egy anyuka tett, és én is bekerültem a kiválasztottak közé? Ez az anya találomra hívott fel számokat, és a telefonba mesélte el, hogy milyen helyzetben vannak, és hogy persze csak rajtam múlik a babája élete. A hangja megkeseredett és elutasításra váró volt, és én sajnos felkaptam a vizet, szokás szerint kimondtam, amit éreztem, és persze hogy rosszul reagált, micsoda megalázó helyzet... a sajnálatom is csak most él, akkor nagyon dühös voltam rá, hogy zsarol, ráadásul ilyen módon belemászik az életembe és az érzelmeimbe. Mire képes egy anya végső elkeseredésében? A szeretet mércéje lehet, hogy mennyire képes megalázni önmagát az ember a másikért. De én valószínűleg férfiasabb megoldást találnék és küzdenék. Közelebb áll hozzám az a lehetőség, ami abban a bizonyos filmben volt, amikor is Denzel Washington túszul ejtett egy pár orvost azért, hogy megműtsék a kisfiát. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valóban a pénz működteti a világot, legalábbis a látható életünket. Nagyon remélem, hogy soha nem kerülök ilyen helyzetbe, mert lehet, hogy őrült ámokfutásba kezdek majd a megoldás érdekében.

Most nézem, hogy mit írtam: megalázni önmagát a másikért. Nem csak a szerettünk megmentéséért vagy meggyőződésből, esetleg pénzért teszünk ilyet. Vajon hány ember adta már fel önmagát és a vágyait azért, hogy együtt lehessen valakivel? Persze a legtöbbször szerelemből...  

Dora Maar nyolc éven keresztül volt Picasso szeretője. Dora gyötrése Picasso mindennapi élvezetei közé tartozik, számára ő a klasszikus "síró nő", akit ebben az állapotban sokszor meg is fest. Picasso nemegyszer az orra alá dörgöli, hogy csak azért tartja maga mellett, mert senkivel sem tud olyan jókat beszélgetni. Ha ebből Dora nem értene, még azt is hozzáteszi, hogy mint szeretőt, semmire sem becsüli. Amikor megjelenik a színen a következő nagy ő, Dorának a szemébe vágja, hogy a másikat szereti, amire a válasz: "maga soha nem szeretett senkit, mert képtelen szeretni". "Számomra csak kétféle nő létezik - mondta Picasso - istennő vagy felmosórongy". A nála negyven évvel fiatalabb élettársa, Francoise Gilot mondta erről: "Ha néha megpróbáltam kitörni, festettem, vagy elvártam tőle valamit, ha túlságosan istennőszerű lettem, azonnal felmosórongyot csinált belőlem". Picasso persze nem így látja: "Mikor rád kiabálok és lehordalak, csak azt szeretném, légy dühös te is, kiabálj, veszekedj velem, de te nem teszed." Francoise azonban nem legyőzni akarja Picassót - csak szeretni. Így azonban menthetetlenül a vesztes státusába kerül. Nincs hát kiút. (Molnár Gabriella)