"nem kérdem, láttad-e a madár röptét a nap felé
ki fél a sárkánytól, hogy jön majd értem
nem kérdem, riasztott-e hétmérföldes messzeség
üveghegy csúcsain túl, mint a mesében
én már nem kérdem
régen gyakran volt még, hogy a reggel könnyezett
utcákat lusta eső szomorított
nem tudtam, eső nyelven hív a lassú szerelem
de nekem készülnöm kell, annyit tudtam
mert rám találsz majd
hol rám találsz majd, ott senki még nem
és megtaláltál, hol senki még nem"
Egyszercsak észreveszed, valamiért kitűnik a többiek közül. Megpróbálod megközelíteni, figyelni kezded, reagálsz rá, vagy megpróbálod felhívni magadra a figyelmet. Akkor kezded elengedni magad, amikor a vonzás kölcsönössé válik, hirtelen úgy érzed: megkedvelted. És akkor megbánt valamivel. Valószínűleg apróság, csak nem figyelt oda, talán észre se vette, de te ott állsz és nézed: "na igen, ő is, milyen szerencse, hogy még nem szerettem meg, tartsuk csak meg a két lépés távolságot".
Oké, eljutottál eddig egy csomó emberrel, de biztos, hogy nem akarsz tovább menni? Ez elég lenne? Ott az a másik, nagyon hasonlít rád, vonz is, de mégiscsak biztonságosabb egyedül... kevésbé kell félni, ha nem mutatod meg magad teljesen, ha megtartod a határaidat, ha visszaütsz; ha legyintesz, amikor olyan tulajdonságot tapasztalsz, ami számodra nem elfogadható vagy legalábbis nem szerethető; ha csak a társalgás szintjén, valamiféle unaloműző elfoglaltságként vagy együtt másokkal. A beszélgetéseket azon a felületen tartod, ahol még nem tud megbántani senki, nem mész bele "parttalan vitákba", amik sokszor alapvető nézetkülönbségeket takarnak. Csakhogy így nem is ismered meg igazán a másikat, és ő sem ismerhet meg téged. Ha nem vállalod fel a konfliktusokat, ha nem adsz lehetőséget, hogy megbántson, akkor sose lesz lehetőséged, hogy megbocsáss neki, hogy összekovácsoljanak a problémák, hogy megtanulj elfogadni akár totál ellenkező hozzáállásokat, hogy megtanulj szeretni és szeretve lenni.
Nem kell semmi mást tenni, csak megbeszélni. Csak mindig mondd ki, amit érzel, amit gondolsz. Ne indíts hatalmi játszmákat, hiszen minden lépéssel egyre messzebb kerülsz az intimitástól, a ki nem mondott fájdalmak ott maradnak a két ember között. Miért kellene mindig nyerned? Miért kell folyton erősebbnek lenned? Miért ne vállalhatnád a felelősséget a hibáidért? Miért kellene többnek látszanod önmagadnál? Hozzá viszonyítva vagy valaki? Ha ez így van, akkor ki is vagy te valójában?
Szeretek vizsgázni. Persze nem szeretem az előtte lévő napokat, kifejezetten utálom a tétel szerinti kötelező elméleti tanulást, de jó stressznek élem meg azt, amikor beülök a vizsgára és várom a kérdéseket. Mert előtte ott van az érzés: jaj megtanultam mindent, mégsem kristálytiszta, mintha az egész egy homályos zűrzavar lenne. Aztán elhangzik a kérdés, és tudom, hova kell nyúlni az agyamban lévő homályos tömegben a válaszért. Ha nem tudom, hogy mit is kellene írnom, mert mégsem tanultam meg elég jól:), akkor elkezdek keresni, és tényleg ugyanolyan, mint mikor az ember egy halom papír között lapozgat, vajon hol lehet, hova írtam fel. És nagyon jó érzés, amikor a lapok között megjelenik az, amit kerestem, látom a saját írásomat, a rendszereimet, és már csak le kell másolnom az előttem fekvő vizsgalapra. Sem a vizsga előtt, sem közben nem érzek valódi félelmet, inkább csak az a kavarodás, a tudáshalmaz ködössége nyomaszt, nem a lehetőség, hogy esetleg egyest kapok. Talán nem is véletlen, hogy a gimi óta nem kaptam egyest, akkor is mindig úgy, hogy közöltem a tanárral: nem készültem, írja be az elégtelent. Képtelen vagyok a rizsázásra, minden megpróbáltatásnál a lényegre török, és nem megy az ügyeskedés vagy a máshol tanultakból való mazsolázgatás, homályos következtetés és iderángatás. Persze ez kicsit hiba is, hiszen ezek szerint a régebben már megtanult anyagot nem tudom így felhasználni, kevésnek érzem a már meglévő tudást. Kell nekem maximalistának lenni:)
Alapvető etika vizsga: persze írtam puskát, mindig írok, abból szoktam tanulni. Bementem a terembe (Szent Imre, ez ugyebár egy katolikus főiskola), leültem és vártam, hogy elkezdődjön. A tanár nyugodtan pakolászott, a többiek puskáikat rendezgették, vagy az anyagot olvasták (mint később kiderült, a legtöbben akkor először). Mikor eljött az idő, a tanár kiosztotta a vizsgalapokat. Ezután pedig kiment a teremből. Először arra gondoltam, hogy most akkor itt a lehetőség, hogy egyszerűen csak kimásoljam a mellettem fekvő papírokból a választ. Aztán elkezdtem haragudni. Mert oké, magunknak tanulunk, és egyáltalán nem baj, hogy én ezt tudom és nem kell másolnom, de aztán direkt leírtam a papírra fejből a kedvenc mondataimat ebből az anyagból, csak azért, hogy kapja be. Legyen az ő baja, hogy nem veszi komolyan, hogy pont ezt a tantárgyat degradálja le ennyire, ezt, ami az igazi értékekről és a teljes életről beszél. Szégyen, hogy olyan ember tanítja az alapvető etika tantárgyat, akiben nincs benne ennek az anyagnak a példamutatása.
Anna, Morc, Vizi, pingpong, koktélcseresznye az ujjaid között, kékkockásszoknya, gyűrű a gyűrűn, rajzok, Ági néni wécéje, stég a Dunán - a legsötétebb világos ringatózás, "jó szar nap":))), vizsgák (ötösök:), Anna pakol, Moravia - A megvetés, Szekszárd, Péter - András - viking, piros ablakok, pipafüst, Batyu, fűben fekvés a barackfa alatt, Szabolcs és a hegyes fehér cipő, Szilvi a rózsaszínű kockás ruhában
"azér van mer most élek
nem pedig vegetálok
minden ízében érzem
a magamra utaltságot"
Nem is tudom, hogy hívják, itt lakik az utcánkban. Olyan hatvan éves lehet, magas, elhanyagolt, csúnya ember. A teste láthatóan nagyon beteg, az orra szederjes és vörös, a lábai visszeresek és vizenyősek, sebesek. Így ránézésre azt mondanám, hogy alkoholista, de még egyszer sem láttam részegen. Egyedül lakik abban a kis házban, a kert gyönyörű, bár nem annyira a gondozás miatt, hanem mert őskert jellegű, erdőszerű. Néha nyitva van az utcára néző ablaka, egyszer lábujjhegyre álltam és benéztem. A szobában rengeteg könyv sorakozik a polcokon, mást nem láttam, mert magasan van a párkány. A lakásban még nem jártam, de egyszer eljutottam az ajtóig a családja révén. Az ajtó nyitva volt, erős dohszag érződött, nagyon elhanyagolt, kopott és koszos volt minden. Ő ott állt az ajtóban és mosolygott, a szeme - a szemüveg mögött - vidám és kedves.
A családja is az utcánkban él. Nagyon kedvelem őket, az apa szobrász, az anya nyelvtanár, mindig sietnek. A gyerekek néha átjönnek játszani és melegszendvicsezni a fiaimhoz. A legkisebb fiú, Ármin Tatinak hívja a nagyapját. A család nem hagyja magára Tatit, segítenek neki, meghívták az oviba is, hogy nézze meg az unokája évzáróját, de nem ültek mellé. Haza is egyedül ment.
Aztán szembejön velünk az utcán, mond pár kedves szót, megpróbál beszélgetni a fiúkkal, akik nem nagyon reagálnak, és én csak nézem őt. Az esze úgy vág, hogy mindig meglepődöm, mindenre gyorsan reagál, sosem beszél mellé, és nagyon érdekes dolgokat mesél. A sok pénz után szaladgáló, csukott szívű élőhalott között üde színfolt a napjaimban. Egy ember, akit szégyellnek, és nem vitte semmire ebben a világban.
Ma annyi mindent mondanék... az apámról, a gyerekről, aki voltam, a rettegésről, az ambivalens szeretetről... meg másokról, akik néha úgy hiányoznak, hogy szétszakadok... képtelen vagyok elfelejteni őket.
"Szeress, de azt, amit szeretned kell" (Szent Ágoston)
https://www.youtube.com/v/YoABaBCzW1g&hl=en
Na ezt újra, mert nincs is ennél fontosabb alaptörvény:
"Az erény gyakorlattal szerzett lelki alkat, amely által a helyes ész diktálta cselekvésmód mintegy második természetünkké válik. Az erényhez szorosan hozzátartozik az önnevelés folyamata, azzal a céllal, hogy egyre „vidámabb szívvel” és készségesebben tegyük a törvény és az ész szerinti cselekedeteket. A jóra való maradandó készség, a jóban való szilárdság az erény."
„Az erényre úgy teszünk szert, hogy előbb megfelelő tevékenységet fejtünk ki… ha az igazságos tetteket gyakoroljuk, akkor igazságossá leszünk, ha a mértékletes tetteket, akkor mértékletessé, ha a bátor tetteket, akkor bátorrá”
"A jó ember a szilárd jellemű, önmagával azonos, tetteiben harmonikus ember." (Arisztotelész)
Az erkölcsileg tökéletes ember, az arisztotelészi erényes ember, úgy alakította érzékiségét, hogy készségesen teszi a jót s érzelmei nem kevernek alantas indulatokat cselekedetébe. Ez a magyarázata, hogy csak az erényes ember lehet tökéletesen boldog, mert hajlik arra, amire az ész indítja.
A kiteljesedett, jó ember adottságainak és képességeinek a belső rendje az igazságosság. Akkor jön létre, ha az emberi képességek mindegyike (értelmi lélekrész, érzelmi lélekrész, vágyódó lélekrész) kifejti sajátos működését. A bölcsességgé tisztult ész birtokba veszi az indulatokat, úgy, hogy az bátran legyőzze az ész követelményeivel szembeni ellenállást és mértékletesen irányítsa a vágyakat. (Platon)
Ha kinyitottad - csukd be!
Ha meggyújtottad - oltsd el!
Ha elindítottad - állítsd le!
Ha eltörted - valld be!
Ha nem tudod megjavítani - hívj valakit, aki meg tudja!
Ha kölcsönkérted - juttasd vissza!
Ha értékes - óvd!
Ha rendetlenséget csináltál - csinálj rendet!
Ha elmozdítottad - tedd vissza!
Ha másé és használni akarod - kérj engedélyt!
Ha nem tudod, hogyan működik - ne piszkáld!
Ha nem tartozik rád - ne kérdezősködj!
Ha nem ment tönkre - ne akard megjavítani!
Ha örömet okozol vele - mondd ki!
Ha tönkretenné valaki jóhírét - tartsd meg magadnak!
(Ó, Balthazár tanár úr... ha nem lenne 60 éves és 120 kiló, biztos, hogy szerelmes lennék bele. Ha ő mérges, akkor mindenki csöndben van. Ha kérdez... látom, ahogy a legtöbb lányban megfagy a vér, mert nem figyelnek a szemére. A szeme mindig mosolyog. Biztos, hogy a jóindulat hízlalta ekkorára. Valahányszor szeret valakit, annyiszor nő a szíve egy kicsit.)
"De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást."
Á, persze, hogy nem igaz, méghogy nem fogok így szeretni... ódehogynem... de a gomblyukas rész megfogott, mert annyira igaz, pedig hát nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
"1 gondolat bánt engemet
kigomboljam az ingemet?
csupán ha gomb lesz 2 szemed
az én szemem pedig mit lát a luk
s magamra gombolhatlak általuk"
Veszek egy nagy papírzacskót (160-szor 100-as méretűt), vágok rá két lyukat, és magamra húzom. Szemek ellen. Vagy hízok mondjuk 20 kilót, talán az is megteszi. Vagy csak egyszerűen nem ülök vonatra többé.
Tök poén, megint nem tudom leírni azt, amit valójában kéne:)
Hm, megerőltetem magam. Na szóval, ez volt életem második legfurább találkozója, mert ma találkoztam egy nagyon kedves, igen jóképű és csinos fickóval. Öööö, ez nem is mert... akkor újra: találkoztam ma egy nagyon kedves, igen jóképű és csinos férfivel. Elmentünk ebédelni egy nagyon klassz olasz étterembe, és nem hagyta, hogy fizessek. A rukkolát ott hagytam a tányéron, mert idétlenül hosszú volt, szerinte turkáltam az ételben. Én. Turkáltam. Aztán a végén összevissza baromságokat beszéltem, talán meg is bántottam. Most vezekelhetek. Jó. És megkérdezem Sympát. Annát nem kérdezem meg:):P Utálom a hangulatjeleket az írott szövegben. És elmegyek remetének. De azért előtte még kitalálok valami programot péntekre, hátha ki tudom mozdítani a rajzprogramja és a munkája mellől, mert nagyon ráférne valami Élet. ÉLET. Hm. Gyűrűk voltak a kezén, és mégis szép volt. A hajkefe és a farzsebes fésű találkozása. Hülyének lenni szabad, ugye?
15:32 [crushing] engem is beirhatnál a blogba
15:32 [crushing] hogy mennyire szeretlek és esélyem sincs
15:33 [Kathleen...] :)
15:33 [Kathleen...] nem is szeretsz
és csak annyit kérdezett: neked hány arcod van?
Fura... olyan intenzív volt a mozgás ebben a két napban, és annyi minden történt, hogy fel is oldódott, nem tudok írni róla, nem akar kijönni semmi. Mindenesetre aki teheti menjen el balkán táncházba, mert nagyon jó, sose higgye senki, hogy ha komolyan veszi a tanulást a suliban, akkor a tanár is komolyan fogja venni, Kaukázus koncerten vigyázni kell, mert a 13 évesekből álló nézősereg kitámasztott könyékkel pogózik, na meg nincs jobb dolog, mint teljes erőbedobással táncolni mindenféle szar zenére a legjobb barátnőnkkel, és hajnal felé megállapítani, hogy a fáradtság is van olyan erős tudatmódosító, mint mondjuk az alkohol. Ja és a vonaton alapvető etikát olvasva igen fontos dolgokra jöhet rá az ember, pl hogy nem azért erkölcstelen a házasságtörés, mert bele van írva a Bibliába, hanem azért van beleírva, mert erkölcstelen.
"valahogy azt súgja az ösztönöm:
jobb, ha magamba költözöm"
Na ezt inkább elhalasztom. Addig is felpróbáltam az összes ruhám, ami nyári vizsgára + balkán táncházba + Kaukázus koncertre illik, mivel lehet, hogy haza se jövök közben. Hatalmas űr van a ruhatáramban, látszik, hogy utálok vásárolni... a végső döntés: brokkolikrémleves-színű szoknya, fehér testhezálló top és egy kék blúz. A blúzt oldalt felszakítottam a varrás mellett, hogy inkább csak plusz legyen, így aztán lesz is rajtam ruha meg nem is:) Lehet, hogy az egészet fel kéne hasogatni ujjnyi széles csíkokra... na még meggondolom. Nem akarok fölnőttnek látszani.
Közben Hobo azt énekli, hogy "ne engedd kockára préselni a fejed, menj mindig külön, utad válaszd magad, soha ne menetelj, így lehetsz csak szabad".
"Az igazság olyan takaró, ami alól kilóg az ember lába. Az ember hiába rángatja, valamije mindig kilóg alóla, akárhogy cibálja, valamije mindig fázni fog."
Apátia a köbön, megpróbálom kirángatni belőle magam.
Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.
mert azok a pillanatok, amikor reggel felébredünk egymás mellett, kinyitom a szemem, a tied már nyitva van, engem nézel, nem szólunk semmit, és nem fáj a csend, mert felesleges beszélni
a konyhában állsz háttal nekem, nagy vagy és nehéz, kávét készítesz magadnak, és én csak neked dőlök csukott szemmel, és tudom, hogy mosolyogsz
a fotelben ülsz és olvasol, nem akarlak zavarni, de nem bírom ki, leülök a karfára, te átkarolod a derekam, aztán lapozol
felriadok éjjel, befordulok háttal az ölelésedbe, az állad alá teszem a fejem, és te a combomra simítod a tenyered
"Ha felhagyunk a bújkálással egymás elől. És önmagunk elől. A leghamarabb úgy hagyhatunk fel a bújkálással, ha igazat mondunk. Mindenkinek. Mindig. Kezdjetek el igazat mondani! Itt és most, és soha ne hagyjátok abba. Kezdjétek azzal, hogy önmagatoknak mondtok igazat önmagatokról. Aztán mondjatok igazat önmagatoknak másokról. Aztán mondjatok igazat önmagatokról másoknak;--> másnak önmagáról, végül mondjatok igazat mindenkinek mindenről."
„A lélek érzelmekkel beszél hozzád. Hallgass az érzelmeidre. Kövesd az érzelmeidet. Tartsd becsben az érzelmeidet. Az érzelmeid jelentik az igazságodat. A gondolataid csak azok, amik: gondolatok. Elmeszülemények. Az elméd által gyártott álteremtmények. Az érzéseid azonban a lehető legvalóságosabbak. Az érzelem a lélek nyelve. És a lelked az igazságod.”
"Körülnézek. Sekélyesség, amit látok. Zombik jönnek, mennek. Vegetáló halottak, azt gondolják élnek. Csupán bábok. Játék-szerep(játék). A jelmezek színesek, kötelező az álarc. Nem is lenne ez baj, ha a látásom elveszne a felszínben, de nem. Gyomorforgató, amit látok. Szenny. Úgy terjed, mint valami járvány. Van, hogy nagyon elfáradok. Belefáradok az "emberekbe" is."
"Van egy bizonyos visszatérő pillanat az életemben, amikor azt érzem, túlnőttem mindenkin körülöttem. Néha még önmagamon is túlnövök...Valóság, vagy a felsőbbrendűség illúziója? Sajnos valóság. Indulnom kéne. De hová is?!"
Ma egész nap rajtad gondolkodtam. Ritka szarul vagyok még mindig, nem csak a másnaposság, hanem a kilátástalanság miatt is. És itt vagy te. Nem tudom, hogy mennyit vártál rám, de nem hagytál ott. Pedig rémlik, hogy megpróbáltál kihozni a wc-ből, sőt, azt hiszem, hogy valahogy kinyitottad a bezárt ajtót és én kiabáltam veled, elzavartalak, és később is képtelen voltam felállni és kimenni, csak akkor bírtam erőt venni magamon, amikor szóltál, hogy bezár a hely és muszáj menni. Arra sem emlékszem hogyan jutottunk el hozzád...
Mit láthattál belőlem... szégyellem magam. Úgy érzem, hogy te voltál az egyetlen tiszta pont a tegnapi éjszakában. Az egyetlen tiszta ember, jó gondolat, szeretet és odafigyelés. Aki nem csak magára gondolt.
Másnapos vagyok. Eddig azt se tudtam, mit jelent ez a szó. Biztos öregszem:)
Délután színházban voltam. A húgom szerepelt:
http://clubszinhaz.gportal.hu/gindex.php?pg=17531311&nid=4342624
A darab nagyon jó volt, a szarkazmusra a közönség össze-vissza reagált, az egyik fele nevetett, a másik fele inkább szomorkodott. Nevetséges és szomorú is látni, hogyan rontjuk el az életünket és egymás életét, hogy mit is jelent manapság: házasság, élet. Márti... mintha nem is az az ember lett volna, akivel együtt nőttünk fel, aki csendesen ugyan, de mindig ott van a mindennapjaimban, aki a barátom. Az arca a szokásos sápadt és csontos, a színpad fényeiben még inkább betegesnek tűnt, de beleillett a nagyon is testhez álló szerepbe, ő volt a rendes feleség, aki tud az ura dolgairól, de inkább meg sem akarja hallani, hogy ne kelljen szétzilálni a családot. Szerencsére sose fog ilyen helyzetbe kerülni, Béci ritka rendes ember. Anyu azt mondta egy jelenet után, hogy szerinte nem engedi el magát. Aztán jött egy helyzet, ahol kiabálnia kellett. Még soha nem hallottam így üvölteni, meg is ijedtem, nem is hittem, hogy ekkora hang és erő szunnyad benne. Az én szelíd testvérem, akiből csak ilyen helyzetben bújik elő a vadállat.
Aztán... HÉV, Anna, Kati, Lili, külön bejáratú vörösbor-fesztivál, Oroszlángarázs, kerthelyiség, rendezői székek, még bor, pasasok, beszélgetés, pincebár, tánc, még bor...
A legrészegebb pillanatomban a történelem doktora átölel, és azt mondja: te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Miért nem tudom én ezt még ilyenkor se bevenni?? A picsába ezzel az állandó értéssel, kinevetem, és azt mondom meglehetős komolysággal, kicsit akadozó nyelvvel: te is tetszel nekem, de ennél a feleséged és én is többet érünk. Szörnyű, hogy minden igazammal együtt is mennyire szánalmas vagyok néha... Eltűnt belőle az az értelmes ember, akivel tök jót beszélgettünk borozás közben történelemről, az értelméről, a nőkről, az apaságról, most már csak egy farok, aki meg akar baszni, és fáj, hogy hogy szép fokozatosan tárggyá váltam, beszélgetőpartnerből tánc közben fogdosandó testté, majd egy ostoba puncivá, aki hátha beveszi a hülye dumát. Pedig ennél nem lehetnék részegebb, úgy látszik, még ilyen helyzetben sincs esély az önkontrollom elvesztésére, tényleg képtelen vagyok az egyéjszakás kalandokra. Megpróbálok botladozás nélkül felmenni a vaslépcsőn, a falba kell kapaszkodnom, aztán kint felborítok egy asztalt, törött poharak a földön, de senkit se érdekel, beszélgetek két pasival, iszonyúan kell röhögnöm, amikor az egyik megkérdi, hogy ugye az IQ-m 140 körül van, 130 - mondom, és ő azt feleli: az nem is olyan sok. Hát tényleg nem:))) Ha lenne egy kis eszem, akkor nem itt lennék.
Kezdek rosszul lenni, lemegyek a WC-be, elzsibbadt a nyelvem és a szám, az összepisilt, fehér, műanyag deszkás csészébe pirosat és zöldet hányok, előveszem a papírt meg a tollat, megpróbálom leírni az érzéseimet, de nem tudom, csak a tények jönnek, aztán az összehányt wc-t nézem, és arra gondolok, hogy itt vagyok valami kibaszott szórakozóhely összepisált "illemhelyében", és azon aggódom, hogy nincs papír, amivel eltakaríthatnám ezt a mocskot.
Elöljáróban: azt gondolom, hogy ez egy olyan téma, amelyről már az általános iskolában tanulniuk kellene a diákoknak. Mivel sajnos a mai világban kevés szülő tudja gyermekét megtanítani arra, hogyan is kell élnie ahhoz, hogy boldog legyen (hiszen a szülők maguk sem tudják ezt a kérdést megválaszolni), ezért fontos lenne megmutatni mindenkinek ezt a lehetőséget, utat. A jó példa nem kiabál, ha valódi változásokat szeretnénk elérni az emberek boldogságról alkotott felfogásában, akkor a nevelő munka feladatává kellene tenni, hogy a gyermekek megláthassák: van lehetőségük mást választani, mint a környezetükben látott rossz vagy legalábbis sekélyes példák követése.
Magáról az írásról azt gondolom, hogy nagyon szép és teljes bemutatása egy jó élet lehetőségének, professzionális útmutató azoknak, akik megértették már, hogy nem az anyagi világban kell keresgélniük a boldogságot, hanem az emberi kapcsolatokban, azokon belül is elsősorban a párkapcsolatban és a szűk családban. Remélhetőleg azokban is gondolatokat ébreszt, akik erre még nem jöttek rá, és egy krízisben, válaszút előtt jól döntenek majd.
Ami viszont nem tetszik nekem, az a hozzáállás naivitása és a szerintem nem a mai világhoz, a mostani környezethez viszonyított emberkép. Azt gondolom, hogy egy életközösség sosem egy emberen múlik. Mindkét félnek ugyanolyan feladata a kapcsolat erősítése, fenntartása, és ez néha komoly munkát és erőfeszítést igényel. Hiába tennék meg mindent a kapcsolatomért, a szeretett társamért, ha kettőnk közül csak én teszek, ő viszont nem hajlandó. Rosszul cselekszem, ha akármit már nem tűrök el, és inkább elválok a társamtól, aki nem becsüli a kapcsolatunkat és engem, és ezért meg sem próbál egy rossz helyzeten javítani? Ebben a világban, ahol az jön a televízióból, hogy „vedd meg, ha meguntad, akkor dobd el”, már csak valahol az emberi szívek legmélyén van jelentése az ’elköteleződés, kitartás, áldozat’ szavaknak.
De hiába vállalok felelősséget a hibáimért, ha a másik erre nem képes vagy nem érti vagy nem hajlandó rá. Igazi szeretetet akkor gyakorlok, ha ennek ellenére szeretem és elfogadom őt. De valóban megéri ekkora áldozatot hozni?
A saját példámon szeretném bemutatni, hogy mennyire tehetetlen az ember, ha csak önmagára számíthat, a másik csak élvezi egy elfogadó és szerető ember kapcsolatát.
Első szerelem volt mindkettőnknek, tizenhét évesek voltunk. Én már akkor is erős és határozott egyéniség voltam, aki mindig tudja, mit akar, ő inkább hagyta, hogy az én lendületem vigye a kapcsolatunkat. Összeillettünk és tényleg nagyon szerettük egymást, ki-ki a maga módján. Elfogadtuk egymás rossz tulajdonságait, de mégis itt követtem el a hibát. Tizenhárom éve tartott már a kapcsolatunk, amikor ikreink születtek. És ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy elrontottam. Én voltam az, aki túl sokáig elfogadtam az ő hibáit, nem gondolkodtam el azon, hogy csak én fejlődöm, én akarok haladni. Ő csak hosszas unszolásra tett meg olyan dolgokat, amik az én felfogásom szerint egész egyszerűen az élet részei - mint pl, hogy a házunkat be kell fejezni, szépíteni kell az életünket, stb, vagyis, hogy az élet nem áll, folyamatos haladás, anélkül olyan, mint a halál. Mikor a gyerekek megszülettek, akkor vettem észre, hogy az eddigi egy gyermek helyett már három gyermeket kell gondoznom és nevelnem, és erre már nem volt erőm. Hiába kértem tőle segítséget, nem látta, hogy neki is feladatai vannak az életünkben, és ez bizony két ikerfiú mellett nem kevés. Azt gondolom, hogy jól döntöttem, amikor elköltöztünk, nagyon nehéz volt, de egy év alatt vettem egy új házat, felújíttattam, és most már itt élünk, az életünk kiegyensúlyozott. A fiúk és az apjuk között is egész jó a kapcsolat, hetente kétszer találkoznak, és nekünk, szülőknek nem kell többé veszekednünk egymással.
Ezzel együtt, amikor a könyvet olvastam, nevetve vettem észre, hogy milyen érett voltam már tizenhét évesen is, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogy egy jó kapcsolat kialakításához szükséges, és a párom volt annyira jó ember, hogy neki is meg tudtam tanítani dolgokat, amik ahhoz kellettek, hogy boldogok lehessünk. Szívesen követte az értékeimet, amik megegyeznek a könyvben leírtakkal, és a lustasága, ami egy állóvízhez hasonlít, végülis nem bűn… de nem szeretném így leélni az életem, és nem ezt szeretném a fiaim elé példaként állítani.
Egyetlen dolgot hiányoltam a könyvből. Csak egy helyen van szó az őszinteségről, Allport második pontjában, ahol az érzelmi áttetszőséget teszi meg követendő példának. Szerintem az őszinteség ennél sarkalatosabb pont egy párkapcsolatban, sőt általában az emberekkel való kapcsolatainkban is. Azt gondolom, hogy minden titok (legyen akár apró vagy egy komoly megcsalás) eltávolítja az embereket egymástól. Bizonyára nem vagyunk egyformák annak tekintetében, hogy mit vagyunk képesek elfogadni a társunktól, és mi az, amit már nem tudunk megbocsátani, de én azt gondolom, hogy a titokkal az a legnagyobb baj, hogy az alapvető bizalmunkat töri meg. Maga a tudat, hogy a másik képes előlünk valamit eltitkolni, és mi ezt nem vesszük észre – vagyis valóban titok marad -, megöli bennünk azt az érzést, hogy uralni tudjuk a kettőnk közötti kapcsolatot, hogy maximálisan megbízhatunk a másikban. Hiszen ha egy dolgot eltitkolt, akkor miért ne tehetné meg bármikor? Ha nem bízunk, akkor elkezdünk féltékenykedni, figyelni a másikat, egy idő után már mi is eltitkolunk dolgokat, és akkor már vége is. Véleményem szerint ezért lenne fontos az őszinteség és nyíltság, amit a legtöbben nem csak az idegenekkel, de a barátaikkal és a társukkal sem gyakorolnak. Ennek okai szerintem abban keresendők, hogy a legtöbben önbizalomhiánnyal küzdenek. Azt hiszik, ha megmutatják az igazi énjüket, akkor senki sem fogja szeretni őket. Arra nem gondolnak, hogy így sem őket szeretik, hanem csak azt a valószínűleg szeretetteljes álarcot, ami mögé a saját személyiségüket elbújtatták. Csakhogy hosszú távon nem lehet sem hazudni, sem elbújni… az igazi arcuk megmutatkozik majd, és akkor fog nagy bajokat okozni a kapcsolatukban. Emberismeret és önismeret nélkül nagyon veszélyes élni a világban, ha viszont rendelkezünk ezekkel az ismeretekkel, akkor már nincs is mitől félnünk. Ismervén önmagunkat és másokat, sokkal kisebb az esély, hogy olyan meglepetés érjen minket, ami nagy érzelmi megrázkódtatással jár. Ez a hazugsághalmaz az oka annak, hogy az emberek nem mernek elköteleződni semmi mellett, hogy nem merik magukat átadni igazán a történéseknek és egy másik embernek, félnek.
Az igazmondás persze nem azt jelenti, hogy mindig és minden körülmények között öncenzúra nélkül kimondjuk azt, amit gondolunk. Legalább ennyire fontos, hogy az igazságot megfelelő szavakkal és kedves, nyugodt stílusban adjuk át a másik embernek, főleg ha nem csak rólunk van szó, hanem mást is érint. Meg kell találni az alkalmat és a lehetőséget, de nem szabad elfelejteni, hogy az igazság meglátása mindenkinek csak segíthet abban, hogy a dolgait a helyén kezelhesse, hogy a valóságban és ne egy önmaga által kreált illúzióban élje az életét, hogy ne ötven évesen kelljen arra ráébrednie, hogy egész életében hazudott magának, vagy esetleg felesleges áldozatokat hozott, amik senkinek sem váltak javára.
Összességében nagyon örülök, hogy ezen az úton a kezembe került ez a könyv, hasznosnak és értékesnek tartom. Csak egy bánatom van… hogy ezek megint csak szavak. Sok helyen olvastam hasonló témákról, nagyon szépek, segítenek az embereknek az útkeresésben, de valódi példát nem mutatnak.
Széchenyi István idézetét tenném ide szomorú bizonyítéknak:
"Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De, ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen."
Részletek Skrabski Árpi bácsi könyvéből:
Egy önmagát reálisan értékelõ személy, ha társat talál, nemcsak a másik személyhez kapcsolódik, hanem a párkapcsolat alaki jellegénél fogva elnyer egy magasabb létsíkot, magát az életközösséget, amit joggal tulajdonít a társának. Így a társ egy õt meghaladó valóságot jelent számára.
A jungi modell eleme a „perszóna”, amely az ego része, a személynek a többiek felé mutatott - férfiak esetén férfias, nõk esetén nõies - álarca. A perszónának tükörképeként az öntudatlan, az árnyék által szimbolizált személyiségrészben a férfiak esetében a nem tudatos nõies tulajdonságok (anima), a nõk esetében a férfias tulajdonságok (animusz) húzódnak meg. Egy sikeres párkapcsolatban a férfi megfelel partnere animuszának és a nõ megfelel partnere animájának. Az életközösség lehetõséget ad arra, hogy egymást kiegészítve megközelítsék közös önmagukat (Selbst), ami mindkettejük részére magasabb létformát jelent. Az életközösségnek ez transzcendens távlatokat ad. Minden férfi a nõben, vagy minden nõ a férfiben öntudatlanul saját animáját vagy animuszát keresi.
(Anna, ezért nem lehet nekünk soha férfi-férfink:) Hiszen a saját férfi-erőnket és bátorságunkat csak a másik nő-gyengesége és félelmei egészíthetik ki jól.)
A házasság meghatározásában fellelhetõ ellentmondás feloldása céljából egyértelmûvé kell tenni, hogy a házasságot alapvetõen érdekközösségnek vagy életközösségnek tekintjük-e. Amennyiben életközösségnek tekintjük, felismerjük-e, hogy ez az életközösség lényegesen több mint a két partner külön – külön. Ezt nem lehet birtokolni, hanem ennek részévé lehet válni. Aki birtokolni akarja partnerét és a párkapcsolatot, alkalmatlan az életközösségre, csak érdekközösséget képes létrehozni. Az életközösségnek egymás feltétel nélküli elfogadása az alapja. A partner minden egyéb dolognál fontosabb kell legyen, érte semmilyen áldozat se sok. Az életközösségben az együttlét jelenti ezt az otthonlétet. A fizikai otthon a másik nélkül üres, de otthon vannak a legcudarabb körülmények között is, ha együtt vannak.
A stabil és pozitív élményeket jelentõ házastársi kapcsolatok megerõsítésében a pozitív gondolkodásnak” jelentõs szerepe van. Megfigyelhetõ, hogy a házastársi kapcsolatban résztvevõk lényegesen kiválóbbnak látják partnerüket, mint ahogy mások vagy a partner saját maga látja magát. A partnerüket kiválónak, egyetlennek látják, akinek biztosak lehetnek szeretetében. Csak akkor tudnak az emberek viszontszeretni, ha szeretik õket. Az érzés, hogy szeretnek, biztonsági tartalékot, puffert, forrást jelent a kapcsolaton kívüli stressz helyzetekben. A kapcsolat meggyengülését, felbomlását mindenki, aki életközösségben él, egzisztenciális veszélyként éli meg. A kapcsolat védelme érdekében a partnerek megváltoztatják az ideális társról korábban kialakított elképzelésüket és hozzáigazítják partnerük jellemzõihez. Egy tökéletlen partnertõl való függés nagy kockázatot jelent, e kockázat csökkentése érdekében a partner hibáit minimalizálni kell és össze kell kapcsolni kiválónak ítélt tulajdonságokkal, amitõl azok eltörpülnek. A kapcsolat-szabályozó modellekbõl levont tanulság, hogy a partnerre vonatkozó biztonságérzethez a partner pozitív értékelése szükséges. Egy angol közvélemény kutatás azt mutatta ki, hogy a nõk azt a férjet tartják ideálisnak, aki õket ideálisnak tartja. Ez a pozitív értékelés, a partner dicséretét, önazonosságának megerõsítését vonja maga után, ami befolyásolja a partner személyiség-fejlõdését. Az önazonosság házastárs által történõ megerõsítése éppen a házastárs által elvárt jellemvonásokat erõsíti meg.
A pozitív gondolkodás hiánya váláshoz vezethet. Ez esetben a házastársak az idõ során egyre bõvülõ lajstromba szedik egymás hibáit és számon kérik a másikon a kompromisszumos szerzõdés sajátmaguk által kialakított értelmezését. A szerzõdéses házasságot instabillá teheti az is, hogy bármikor megjelenhet egy harmadik személy, akivel elõnyösebb kompromisszumot lehet kötni és ilyenkor a korábbi kapcsolat felbomolhat.
Rájöttem, hogy a pszichológiában és az ebből levezetett szabadság témájában eljutottam a szellemi pöcsverés állapotáig. Most már alkalmaznom kéne, de nem is olyan könnyű. Pedig felesleges tovább olvasnom és gondolkodnom róla... Mostantól a napjaimat házon kívül vagy legalábbis fizikai munkával kellene tölteni.
Az a baj, hogy pontosan tudom, min kellene változtatni, de hogy a francba másszak ki a kétdarabháromésfélévesgyerekegyedülállóanyukája szerepből?
Fura, mert most is ugyanarra vágyom igazából, amire tíz vagy tizennyolc évesen. Legszívesebben egy kommunában élnék, de olyan helyzetben, ahol saját kis lakhelyem van, hogy ne kelljen mindig másoktól függnöm, és egyedül lehessek, ha szeretnék. Mórusz Utópiájában van hasonló államberendezkedés, mint amit én is örömmel vennék. A kis családok házakban élnek, amik egy nagyobb településnek, családnak a részei. Nincs pénzforgalom, a mi világunkban oly értékes dolgok, mint pl az arany és tsai, teljesen értéktelenek, hiszen haszontalanok, maximum játszadozásra valók. Na jó, nem írom le a könyvet (érdekes, ezt két éve olvastam, mégis emlékszem a részletekre is:), és persze nem véletlenül utópia, az emberi természettől idegen ez az életforma.
A megoldás az, amit már régebben is felvetettem a családomnak (sőt, volt olyan, hogy majdnem meg is valósult). Kis falu a faluban (mellett:), a szűk családok a saját házaikban élnek, mindenkinek saját kertje van, eddig olyan, mint ahogy az idegenek is élnek egymás szomszédságában. Csakhogy éppen a rokonság (vagyis a mélyebb kapcsolat) miatt már eleve egy csomó mindent megkönnyíthetnénk egymás számára, pl gyerekvigyázás vagy ha valaki beteg, soha senki sem marad magára. Emellett van a közösségi rész, ami egy "mindenki háza", ahol meg lehet tartani a közös ebédeket (egy jó elrendezéssel feleslegessé válhat, hogy mindenki magának főzzön), összejöveteleket, a kertjében sportpályák vannak, és aki megunja a többieket, az egyszerűen hazamegy a szomszédban lévő otthonába. A családomat ismerve ez a dolog teljesen jól működne, mind odafigyelnénk a másikra, senki nem kezdené el azt számolgatni, hogy most akkor ő mennyit dolgozott ebben, és mennyi jár a közös ebédből. Egy jó házirenddel (ami kb öt pontból állna) nagyon jó közösséget alkothatnánk. Pont olyanok lennénk, mint egy nagy család... micsoda karácsonyok és ünnepek lennének:)
Hát igen, erről álmodoztam, de mivel a többieket nem tudom befolyásolni abban, hogy meg is valósítsuk, és ne csináljanak a költözésből és a lakáseladásokból akkora gondot, mintha egy másik planétára költöznének, ezért úgy tűnik, maradok az egy személyes változatnál. Sosem jártam még igazi nagy családnál, ahol valóban sok gyerek és más hozzátartozó él, de azt hiszem, hogy pont olyan lehet, mint ahogy elképzelem, amilyennek én szeretném majd a saját házamat látni egyszer. Egy elég nagy alapterületű házban van egy nagy központi tér, ami a konyha és a nappali egyben, ez az a hely, ahol mindenki együtt lehet a másikkal, ahol a közös vasárnapi ebéd hosszú beszélgetésbe torkollik. Ezt a közösségi teret veszi körbe a sok apró szoba, mindenkinek van saját, arra az időre, amikor elege van a többiekből, vagy olyan dolgot csinál, amit egyedül érdemes (pl tanul). Elég sarkalatos probléma a fürdőszoba. Szerintem három emberre kell jutnia egy wc-nek és mosdónak, és akkor már miért ne lehetne benne egy zuhanyfülke is. Magam részéről utálok várni, amikor pisilnem kell. Na igen, ezek csak a tárgyi feltételek... és ha őszinte akarok lenni, akkor a több család együtt és mégis külön az, amiben valóban szívesen élnék. Na de kikkel?
