(*-*)

"Azért vagyok e planétán, hogy tapasztalatokat szerezzek, és teremtő akarok lenni, nem áldozat. Hajlandó vagyok tanulni, és nem hagyok fel a tanulással. Kész vagyok kísérletezni az élettel. Jobban érdekel a felfedezés, mint az óvatosság. Inkább támaszkodom az éberségemre, mint abbéli meggyőződésemre, hogy igazam van. Jobban foglalkoztat a tanulás, mint a védekezés."

Egyszer már belegondoltam ebbe a dologba, nézzük most részletesebben. Elképesztően rossz a memóriám. Tisztában vagyok vele, hogy majdnem feleslegesen olvasok könyveket például, mert nagyon kevés dolog marad meg belőlük. Egy pár hét múlva nem fogom tudni a címeket, az írókat, a neveket, néha még a történetet is elfelejtem, bár ez annak is a bizonyítéka, hogy nem fogott meg igazán a regény. Ha meg szakirodalom...

Nem maradnak meg a mondatok, gondolatok, összefüggések külön-külön, úgy, ahogy le vannak írva. Nem tudnék rájuk hivatkozni (vagy legalábbis nem irányítottan, egy beszélgetés alatt majdnem biztos, hogy nem tudnám megnevezni a gondolat forrását). De mégis tökéletesen bennem maradnak, beolvadnak abba a katyvaszba, ami amúgy is bennem van. Ez a keverék nagyjából állandó, az olvasmányaim vagy támogatják ezt az állandóságot, vagy megpróbálják összezavarni, ezzel is segítve a folyamatot, hogy egyre tisztábban láthassam a saját következtetéseimet. Mintha ez a sokminden nem szavak és leírt gondolatok összessége lenne, hanem csak érzések és következtetések, amik ezekből a szavakból fakadtak.

Azt mondják a memória fejleszthető és biztos, hogy javulna, ha elkezdenék gyakorolni, de nem látom értelmét annak, hogy ilyen erőszakot tegyek magamon. A 140-es:) (ami amúgy csak 125 és 132 között mozog teszttől függően) IQ-m bizonyára sokmindennel megbírkózna, de kérdezem én: minek? Boldogabb leszek attól, ha több dologra fogok emlékezni? Ráadásul utálok tanulni - legalábbis olyat, ami nem érdekel, vagy nem visz közelebb az éppen aktuális célomhoz, vagy kötelező és le kell ülni hozzá - ezért azt gondolom, hogy tegye meg az, akinek ez fontos. Azt hiszem, hogy én már nem leszek sem egyetemi professzor, sem államfő (persze csak azért, mert nem akarok:)), nevelőszülőként pedig nem lesz szükségem arra a tudásra, hogy mikor halt meg Nietzsche vagy mikor volt a segesvári csata. Szerintem a történelem úgyse jó semmire, hiszen az emberiség nem tanul a már elkövetett hibáiból, akkor meg minek foglalkoznánk a múlt kérdéseivel. Hogy ezek az alapműveltség részei? Lehet:) Na de érdekel engem, hogy mit gondol a tudásomról egy olyan társadalom, aminek csak nagyon kis részben vagyok tagja? Talán majd egyszer érdekelni fog, hogy megtanuljam azt, mit teljesen kihagytam az iskolákban, ahova jártam. Áldott történelemórák, ahol a pad alatt szerelmesregényt olvastam...

Azt hiszem, hogy asszonynak, anyának, érzésnek, és nem irányító értelemnek jöttem a világra.

zene a fülemben, beéneklés, kotta, viszket a szám a rezgéstől, hamisak, zene a fülemben

olyan kor van most, hogy a nyomulás,
általános követelmény a vonulás,
a többiekkel menni, előzgetni, ennyi,
a tájból közben nem változik semmi, egységekben látni és ugyanabban járni,
hasonló marhahús-pogácsát rágni, olyan kor van most, hogy a szopatás
nagyobb élményszámba megy, mint a csajozás,
panziókba járni, a dugással felvágni,
gyertya mellett szexet kamerázni, neki nem kell gyűrű, nála van a tablettája, menjen pirszinges fasz pirszinges pinába

http://www.kaukazus.hu/

vannak mások is - rajtunk kívül

Szeretnék valaki

mellett

feküdni csöndben

órákig.

 

Ma ezt az egyetlen számot hallgatom egész nap:

https://www.youtube.com/v/OFNpcxY5TD4&hl=en

Na és nem csak hallgatom, nagyon komoly technika kell az énekléséhez, és éppen ezért okoz akkora örömet vele énekelni. Figyeld csak meg a hangját... a hangszíne mély és telt azokon a helyeken, ahol igazán szép. Ilyen a refrén, még akkor is, amikor már magasabb. Na és a félhangok... még sokadszorra is borzongatóan gyönyörűséges:) (Hálistennek azt senki se hallja, amit én művelek, mivel meg vagyok fázva, és még a tüdőm is tele van oda nem illő dolgokkal, ezért a megbicsaklás még a legkisebb a hibák között, amiket elkövetek:)

Jaj de szeretem ezt...

A feladat az volt, hogy dolgozzam ki az Alapvető etika című tankönyvet 53 kérdésre válaszolva. Ezt a könyvet már régebben megvettem, mert érdekelt, és el is kezdtem olvasni, de nagyon bonyolult nyelvezete van, és az sem egyszerű, amit tanít, vagyis félúton abbahagytam. Na majd most... és már az elején bejött a képbe Platon és Arisztotelész, már a Wikipédiát olvastam, amikor rájöttem, hogy nincs időm most ebben elmélyedni, de ez a tudásszomj és az izgatott érdeklődés - ugyan kicsit nyomasztó, mert megint arra hívja fel a figyelmem, hogy mennyi mindent nem tudok még, és persze egy csomó dolgot sosem fogok megismerni, de közben - olyan érzéssel tölt el, hogy élek, dolgozik a testem és az agyam, a kíváncsiság szinte hajszol, és csak azt sajnálom, hogy nincs egy másik életem, amelyikben egész nap csak olvasnék, ahol felfalhatnám az összes könyvtár összes könyvét, ezzel is közelebb jutva a világ valódi megismeréséhez.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Arisztotel%C3%A9sz_etik%C3%A1ja

Nincs most időm ezt az oldalt elolvasni rendesen, de annyira érdekes, tuti, hogy később majd visszatérek. Egyetlen mondat, ami aktuális az igazmondással kapcsolatban:

"Fontos, hogy az ember mindig az igazat állítsa magáról sohasem túlozva vagy szerénykedve, mert aki az igazságot szereti az akkor is igazat mond, amikor ez nem fontos."

Jaj még egy:

"A tisztességes ember jelleméhez nem tartozik szégyenérzet."

És a legjobb... a 11. kérdésnél egyszercsak megtaláltam a neten az egészet kidolgozva:))) Már csak meg kell tanulnom majd.

Na és azt hiszem, hogy itt a lényeg:

„Az erényre úgy teszünk szert, hogy előbb megfelelő tevékenységet fejtünk ki… ha az igazságos tetteket gyakoroljuk, akkor igazságossá leszünk, ha a mértékletes tetteket, akkor mértékletessé, ha a bátor tetteket, akkor bátorrá.” (Arisztotelész)

Megfelelő szocializálódással, neveléssel és fáradságos önneveléssel, tiszteletet érdemlő személyek követésével juthat csak el valaki oda, amit a köznyelv „legjobb tudásnak és lelkiismeretnek” mond. A lelkiismeret nevelésének követelménye maga is lelkiismereti kérdés.

"A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény." (Spinoza)

Nem semmi, hogy ebben a tananyagban benne van nagyjából minden kérdés, ami mostanában foglalkoztat. Nehéz olvasmány, de nagyon érdekes és főleg értékes: Nyíri Tamás - Alapvető etika.

Összegezzük a fontos dolgokat. Mi az, amihez ragaszkodni kell, és mi az, ami változó lehet?

Vannak alapgondolataim az emberek helyes viselkedéséről. Először is az, amit mindig mondani szoktam: tőlem bármilyen hülye lehetsz, csak ne bánts másokat. Vagyis a bűn szerintem az a dolog, ami valakinek fájdalmat okoz. Persze itt is fontos a szándék, sokszor előfordul, hogy akaratunkon (sőt, akár cselekvéseinken) kívül bántunk meg valakit.

A másik a helyes energiáramlásról szól. Ahhoz, hogy kaphassunk valami értékeset, adnunk kell. Aki elvenni akar és helyette semmit sem adni, az valójában nem is kap semmit, amit kaphat az rövid ideig tart és illúzió. Ennél kicsit szebb, ha egy kapcsolat adok-kapok-ra épül (mint a házasságok és a hosszútávú kapcsolatok általában), de ez így önmagában üres, és megint csak a fizikai síkon marad. Amit én jónak tartok, az az igazi szeretet. Személy szerint akkor tudom, hogy szeretek valakit, ha elvárások és feltételek nélkül egyszerűen csak majdnem mindent megtennék érte, bármit odaadnék. Persze nem teszem meg, mert nekem is élnem kell, de ha csak a szívemre hallgatnék, akkor az a másik bármit tehetne velem. Jól esik, ha valaki szeret engem (vagy legalábbis azt hiszi), ha mondja, ha kimutatja, de akkor vagyok boldog, ha én szerethetek. Vagyis azt gondolom, hogy az igazi boldogság az adás. Érezni és kimutatni a szeretetünket odafigyeléssel, törődéssel, vagy bármilyen módon, ami belőlünk fakad. Efölött van még egy lépcső: úgy szeretni valakit, ahogy neki és nem nekünk jó. Ez végülis az odafigyelés és az önzetlenség eredménye, de nem hiszem, hogy ez egy ember számára hosszan megvalósítható. Hatalmas energiákat és önfeláldozást igényel, és abban sem vagyok biztos, hogy létezik olyan ember, aki megér akkora áldozatot, hogy önmagunkat feladjuk érte.

"Legnagyobb hősiességünk a hajlandóság puszta életünk feladására szeretteinkért, és legnagyobb tragédiánk saját életünk és mások életének téves és hasztalan feláldozása értelmetlen ügyek oltárán."

"Ne hozz áldozatot senkiért, úgy sem kapod vissza."

Ha a szívünkből jön egy értelmetlen áldozat - pl valaki rossz kapcsolatban él, de inkább elviseli, semhogy változtasson -, akkor az valamilyen dependecia, függőség következménye. Persze sokan nem változtatnak a félelem miatt, de az már nem szívből jövő áldozat, hanem kényszer.

Azt gondolom, hogy nagyon jó érzés önzetlenül és elvárások nélkül szeretni valakit, de egyetlen ember, éppen a társunk az, akit semmiképpen sem szerethetünk így. Vagyis szerethetnénk, de ahhoz neki is ugyanígy kellene szeretnie minket. Jó lenne, ha igaz lenne az, hogy azt kapjuk vissza másoktól, amit mi is adunk nekik, de szerintem ez csak hozzánk hasonlóan szeretni tudó vagy nem tudó emberek esetében igaz.

Na tehát, szabadság... akkor lehetek szabad, ha nem kell elvárnom semmit attól, akit szeretek, ha nem függök más emberektől, akik rossz irányba befolyásolják az életemet (akár egy olyan aprósággal, mint egy késés egy megbeszélt találkozóról), ha bármit megengedhetek magamnak, és csak a belső útmutatóm szab határt.

De a legszabadabb akkor lennék, ha képes lennék ezt az egészet nem túl komolyan venni, valóban mindenen nevetni (azokon a dolgokon is, amiket a közvetlen szeretteim tesznek, mert ez az a rész, ami most nem nagyon megy), totálisan elengedni magam, és akkor nem kéne foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, úgyis magától értetődően tartom be a szerintem helyes szabályokat. És itt a megoldás: én tényleg megengedhetem magamnak, hogy valóban őszinte legyek magamhoz és másokhoz, ezzel elérhetem azt, hogy - ha nem is az ösztönlényem szintjén, de az ego-m szintjén - teljesen szabad legyek.

(Hm, talán egy dolgon kéne változtatnom, fene tudja. Olyan kemény és határozott a stílusom és a fellépésem néha, hogy az emberek félnek tőlem. Csak azok nem félnek soha, akik tudják, hogy a zord külső érző szívet takar:)) Aztán lehet, hogy ha majd én sem fogok félni magamtól, akkor ez is megváltozik automatikusan.)

Már napok óta ezen (is:) gondolkodom, és ez a könyv most még jobban rámutatott a jelentőségére. Egyetlen tabu van az életemben, amivel kapcsolatban sokszor hazudok magamnak: a szex. Szerencsére másoknak nem szoktam (már) ezzel kapcsolatban hazudni, hiszen amit én megéltem, az kb egy átlag 16 éves tapasztalatainak megfelelő. Volt egy dolog, amit nagyon szégyelltem, és ezért nem mondtam igazat miatta, de már tudom, hogy nem az én oldalam volt szégyellnivaló, hanem az övé (már ha egyáltalán van ebben bármi szégyen), és persze úgy irányította a dolgokat, hogy én érezzem rosszul magam emiatt, és hazudjak az ő érdekében. Most is vannak részletek, amiket miatta nem mondtam el, mert tudom, hogy neki ez titok, hiába tesz úgy nekem néha, mintha nem zavarná, ráadásul valahogy ez tartja szinten köztünk a bizalmat, ami persze totál egyoldalú, hiszen őbenne nem lehet bízni.

Na de visszatérve a saját félelmeimre és a szexre...

Nagyon hiányzik. Persze hiányzik egy erős férfi mellőlem, aki mellett jó felébredni reggelente, de valahogy úgy érzem, nem vagyok teljesen felkészülve egy átlagos párkapcsolatra. Hiszen "annyi mindent nem szerettem még", olyat várnék el egyetlen embertől, amire talán fizikailag sem lenne képes, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem lenne mellette hiányérzetem. Igazából már kamaszkorom óta bajban vagyok ezzel, mert túl sok bennem a vágy, a testem néha szó szerint szétszakít, fizikai fájdalmat okoz. Mindig tele voltam képzelgésekkel olyan dolgokról, amik nem maradtak éppen egy normális kapcsolat keretein belül. De mégis... nem ártanék vele senkinek, csak valahogy a királylány-álarcomat veszíteném el, ha átlépném ezt a határt. Néha nagyon szeretném... de amikor éles helyzetbe kerülök, akkor a fejem olyan szinten uralkodik a testemen, hogy annak a szerencsétlen másiknak esélye sincs. Tavaly szó szerint kirúgdostam egy srácot az ágyamból, amikor el akarta kezdeni azt, amit mindketten akartunk:) (Hozzáteszem, hogy nem bíztattam, sőt előre közöltem, hogy ne is próbálkozzon, de aztán éjjel valahogy mégis átkerült az ő ágyából az enyémbe.) És ugyanez az oka annak, hogy mindenkit elküldök húsztól ötvenig, aki próbálkozni mer valamiféle kapcsolat kialakításával. Mintha a szüzességemet félteném, nevetséges... és talán nem is lenne ezzel gond, ha ez én lennék. Csakhogy én valójában nem ez vagyok. Irányít a szexualitás és annak hiánya, uralkodik felettem, gerjeszti bennem a dühöt, néha undort, máskor pedig erős vágyat érzek ugyanaz iránt.

Most az jutott eszembe, hogy talán az sem igaz, hogy társat keresek. Hiszen valójában nincs szükségem senkire, egyedül is két lábon állok, teljesen jól viszem az életem előre. Persze kellene a fiaimnak egy jó apapélda (mégis honnan vegyek egy épkézláb FÉRFI-t), némely pillanatokra nekem is kellene egy magas váll, de nagyjából ennyi. Valószínűleg az anyám prüdériája és bizonyos férfiak szexuális zaklatása miatt tettem egy külön helyre a szexualitást, mintha az már túl intim vagy tiltott lenne. Na de nézzük csak... amit most csinálok az nem intim? A legbensőbb magánügyeimet teszem ki ide, akárki elolvashatja, és nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okozhatna összehozni a valóságomat ezzel a bloggal. Miért nem engedem meg a testemnek azt, amit a lelkemnek és a szellememnek már megengedtem? Azt hiszem, hogy legjobban az a lehetőség zavar, hogy kurvának néznek, tárgyként kezelnek egy ilyen szituációban. Meg kell találnom a módot, amiben még szeretni és tisztelni tudom magam, de mégis eltépem a szerelem és a szex közötti erős kötelet. Ettől függetlenül most azt érzem, hogy ez továbbra is csak olyan emberrel menne, akit legalább egy kicsit ismerek, aki minden szempontból vonz (hiszen nagyon válogatós vagyok), és akiről el tudom képzelni, hogy akár szerelmes is legyek bele és viszont.

Talán ideje lenne hús-vér (és nem is akármilyen:) nőnek látnom magam. Kívül-belül.

Ezt a könyvet azért vettem le a könyvtárban a polcról, mert ez a kifejezés szerintem elég találó rám, gondoltam megnézem, hogy hova vezet, és miért is okoz nekem ennyi gondot az, hogy "radikálisan őszinte" vagyok.

Eleinte nagy szemeket meresztettem, mert az író úgy írja le az általa helyesnek tartott őszinteséget, mint visszatalálást az ösztönlényünkhöz, ahhoz a kisgyerekhez, aki valamikor voltunk, aki mindig kimondta az érzéseit és gondolatait úgy, ahogy voltak. Szerintem ez nagy hiba lenne - éppenséggel ezt a fajta őszinteséget utálom magamban, gondolkodás nélkül mondani ki olyan dolgokat, amik ugyan igazak (vagy legalábbis igaznak tűnnek az én szemszögemből), de amikkel könnyedén megbánthatjuk a másik embert. Az író szerint még a stílusunk is legyen a sajátunk, fogadjuk el és adjuk át a másiknak azt, ha durvák vagyunk, ha "teringettézünk", hiszen ettől leszünk tökéletesen őszinték. Ezen a ponton gondolom azt, hogy az őszinteség nagyon jó dolog, kinyitja az embereket, kitisztítja az életüket, kimossa a mindennapok hazugságait, megkönnyíti a kommunikációt, nem vesz el energiát (a hazugságok és a játszmák hatalmas energiákat emésztenek fel), megengedi nekünk és a többi embernek, hogy minket önmagunkért és ne az álarcunkért szeressenek vagy ne szeressenek. Csakhogy... szerintem az őszinteségnek is megvannak a megfelelő formái. Ki kell mondani az igazat önmagunkról, az érzéseinkről, pillanatnyi gondolatainkról, de egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és milyen formában. Megmondhatom a másik embernek a véleményemet a személyéről, de nem mások előtt pl. Mert ha rosszat mondok mások előtt, akkor az neki szégyen, úgy fogja érezni, hogy bántani akarom, megalázom, nem érek el mást a kritikámmal, minthogy elveszem az önbizalmát, ez nem segítő őszinteség. Ha jót mondok, akkor azt fogja ő is és mindenki más is gondolni, hogy számításból teszem. Mert persze működne a tökéletes és egyszerű őszinteség, ha mindenki más is gyakorolná. Na és ahol mindenki odafigyelne a másik emberre és annak érzéseire. De mi ugyebár egy létező társadalomban élünk, ahol a hazugság az élet alapeleme, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a környezetünket.

Ha én írtam volna ezt a könyvet, akkor ugyanezeket írtam volna le (bár én nem tudtam volna terápiás példákat tenni mellé:), de beleszőttem volna Gordon módszerét, amit mindenkinek meg kéne tanulnia. Alkalmazni nagyon nehéz, de maximálisan megkönnyíti az életünket, olyan vesztes és győztes nélküli (vagyis egyenrangú) kapcsolatokat, helyzeteket teremt, ami mindenkinek javára válik. Blanton szerint a dühünk kimutatása is helyes, de én ezzel sem értek egyet. Persze, ki kell mutatni és meg kell élni, ha valamiért haragszunk, de nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan adjuk át a másiknak. Hiszen nem csak a fizikai, de a verbális erőszak is rombol. Én személy szerint egy nagyon agresszív ember vagyok, ezt kaptam a családomtól, nálunk olyan gyakori volt az egymással való üvöltözés, hogy bizony én is ezt alkalmazom a gyerekeimmel azokban a szerencsére aránylag ritka pillanatokban, amikor képtelen vagyok magamon uralkodni. Mert igenis kell uralkodni. Nem elfojtani vagy azt hazudni magunknak vagy a másiknak, hogy nem haragszunk, hanem megfelelő mederbe terelni, tízig (vagy ezerig:) számolás után részletesen megbeszélni, és azt is átgondolni, hogyan lehetne elérni, hogy máskor ne kerüljünk ilyen helyzetbe.  

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy mindenkinek el kellene olvasnia ezt a könyvet, kivennie belőle azt, amit magára vonatkoztathat, amitől boldogabb lehet, mert biztos vagyok benne, hogy ez a jó út, ez a megoldás, az alapfeltétel az életünk jobbá tételéhez. Őszinteség önmagunkkal szemben, másokkal szemben - az érzéseinkről, a vágyainkról, a tényeinkről és a gondolatainkról. Egyszerű, nem igaz?:)

Még egy dolog, ami szerintem maximálisan igaz, és ezért rossz út egy alapvető vágy eléréséhez a rejtőzködés:

"szeretőd és társad más nem is lehet
csak az, aki ismer, és mégis szeret -
ne hozzád érni
akit nem kell kétszer kérni
hogy
segítsen élni"

Kár, hogy egyetlen élő példát sem ismerek (vagy legalábbis nem tudok ezekről a részletekről). Az én kapcsolatom ilyen volt Takyval, csak túl nagyot változtam, miközben ő megmaradt annak az embernek, akit megismertem, elsősorban ezért lett vége. Remélem, hogy lesz majd megint valaki, akivel gyakorolhatok azon a szinten, amit úgy szeretek:)

Azon gondolkodtam, milyen vicces, hogy ide írogatok. Aki engem olvas, olyan oldalamat látja, ami csak egy kis részem, nem láthat engem a valóságomban, hiszen mindez nagyon más, amikor a saját, általában kérges és kemény stílusomban, esetleg ironizálva, a mindenen nevetésemmel vagy a belső mosolyommal mondom el. (Na meg persze alig beszélek ilyesmiről, hiszen ehhez alkalom és partner kell.) Leírom ide a kételyeimet, a gondolataimat, néha még a legbensőbb magánügyeimet is, könnyedén kiadom magam - olyan embereknek, akik csak ennyit láthatnak belőlem. Egyetlen ember van, akinek teljesen megmutattam mindkét életem: Anna. Voltak gyerekkoromban igazán jó barátnőim, de ilyen kapcsolatot, mint vele, még nem éltem meg.

Ha valakit megismerek, akkor nálam pozitív tiszta lapról, egy nagy ötössel indul. Ez a jeles a megismerés során változik a saját besorolásom szerinti osztályzattá, és valahol kettes körül szoktam feladni, vagy legalábbis onnantól a kapcsolat egyoldalú (hozzáteszem, hogy ez nem tudatos, csak most, hogy belegondoltam, látom tisztán:). Onnantól a másiknak nagyon kell akarnia velem lenni, és ha eléggé akar, akkor van lehetősége változtatni, de persze akkor alkalmazkodnia is kell hozzám egy kicsit, az én toleranciám is véges.

Szeretem ezt az érzést. Mikor elkezdődik egy beszélgetés, és én miközben felelgetek vagy kérdezek, egy másik szálon folyamatosan figyelem a másikat. Nézem, hogy ellentmond-e a testbeszéde a szavainak, minden érzékszervemmel rátapadok, leveszem az összes információt, amit ad nekem, nagy részét öntudatlanul. Aztán persze - ha van rá idő, meg lehetőség, és nem érzek ellenszenvet, na és látom, hogy vannak gondolatai, amiket érdemes jobban megismerni - eljutok vele odáig, hogy már túlságosan bemennék. Oda, ahova vagy beenged, vagy nem. Ha nem, akkor általában vége a kapcsolatnak, vagy legalábbis szünetel, hiszen ha az ember fél valamitől, akkor vagy elmenekül vagy védekezni kezd. A saját nyíltságom miatt általában megnyílnak nekem az emberek, de azért egy idő után mindenki megmutatja a határait. Ugyan van olyan hozzám közel álló ember, akinek nagyon is komoly határai és titkai vannak, de neki is vannak pillanatai, amikor akár ki is fordíthatnám, valószínűleg egy ilyen pillanatban szerettük meg egymást. Ismerek egy pár embert, akikben ugyanúgy nincs határ (vagy csak bizonyos dolgokban és az is csak valamiféle ostoba szégyen miatt), mint ahogy bennem sincs. Biztosan ilyen a húgom, az anyám, és az a valaki, akivel minden nap választjuk egymást: Anna. Elviseljük és szeretjük egymás rossz természetét, hangosságát, túlzott őszinteségét, és órákon keresztül rágunk át problémákat, mindig megoldani akarunk, semmit sem söprünk a szőnyeg alá, a miértek miértjeit is megbeszéljük. Persze, egyszerű, nagyon hasonlítunk egymáshoz, a különbségeket pedig feltétel nélkül el tudjuk fogadni. Igazi barátság:) És jaj de jó.

Legközelebb megkérdezem Sárkány tanár urat, hogy miért tanít olyat, amivel nem ért egyet. Most már biztos vagyok abban, ami eddig csak megérzés volt, nem fejt ki témákat ott, ahol úgy érzi ingatag talajon áll, ahol talán attól fél, hogy kimondja azt, amit a szívéből szeretne. Mentségére szolgál, hogy amit tanít az mind pozitív, a saját érzései, megérzései azok, amik negatívak vagy legalábbis hitetlenek azzal kapcsolatban, amiről beszél. Mintha a tananyagot lebutították volna egy ideális állapotra, ember az emberrel szemben, a segítő tökéletes, nemes mintapéldány, a rászoruló pedig kezes bárány, aki véletlenül eltévedt az élet ösvényein. Szociális munka és minden, amit egy segítőtől elvárunk... etikai és erkölcsi megfelelés, értékek... és felteszem a kérdést, hogy milyen értékekre gondol, ő meg csak néz rám mosolyogva... mondom: becsület, tisztesség? Ezek, amik kb semmit sem jelentenek az embereknek? Azt mondja: tolerancia. Na igen, ez is pont ugyanide tartozik. Nem elítélni az embert, csak magát a cselekedetet nézni, arról mondani véleményt. Nagyon szép dolog, próbálom gyakorolni. Nem mondom a gyerekemnek: rossz vagy, azt mondom: rossz dolgot tettél. Olyan szép dolgokat tanít... de mintha elvesztette volna a hitét. Valahogy úgy, mint én.

Akkoriban történt, amikor a görény felcsapott cukrásznak, és csokoládészínű lapos fagylaltlepényt kezdett árulni. A fagylaltot vérből készítette; a görény azelőtt mészáros volt a vadonban. Így hát vérről és lemészárolt állatokról nem beszélt senki. Az erdőlakók méltóságteljesen sétáltak délutánonként a tisztáson, és nyalogatták a fagylaltot. Vadászatról, az elejtett vagy az elszalasztott zsákmányról, a vérről nem hangzott el egyetlen szó sem: a társalgás az időjárás, az egészségre annyira hasznos túragyaloglás, a televízió műsora és effélék körül forgott.
Egyedül a leopárd nem evett fagylaltot, hanem továbbra is válogatás nélkül vadászott azokra, akikből a görény a fagylaltot készítette, és nem kímélte a fagylalt vásárlóit és fogyasztóit sem.
Mindenki háborgott, tiltakozott és intézkedéseket követelt.
- Mit mondjak otthon a kicsinyeimnek? - kesergett a nyúl. - Ha nem akarok hazudni: mit is mondjak, milyen sors vár reájuk? Hogy vigyázz, reszkess, lapulj, mert széttép és felfal a leopárd... Tudom, amit tudok, nekem hiába fecsegnek mindenfélét, nem látok én, csak fagylaltot nyalogató békés és jóakaratú állatokat. Kereken kimondom: törvényeink értelmében kíméletlenül le kell sújtanunk a körülöttünk settenkedő békebontóra!
- Nehéz felfogású, maradi, nem tud lépést tartani! - recsegte a sakál. - Szépszerével kellene megpróbálni... Rá kell venni, hogy megkóstolja a fagylaltot, aztán majd rákap az ízére. Mondjuk önként vállalná, hogy vásárol egy-két tucatot, és hazaviszi...
A nyúl természetesen önként vállalkozott a feladatra. De a terv kudarcba fulladt. A leopárd széttépte a nyulat, mielőtt az egyetlen szót kinyöghetett volna. A fagylalt elolvadt az aszfalton, az alvadt vért ellepték a legyek.
A keselyű úgy döntött, hogy erőszakhoz kell folyamodni a leopárddal szemben, mert így kívánja a közérdek. Hiszen senki sem akarja, hogy az erdő ismét a rettegés és a mészárlás színtere legyen; hála a társadalmi haladásnak, a görény felfedezése kiküszöbölte az életből az erőszak látszatát is. Aki ezek után nem marad életben, emelte fel a hangját a keselyű, az saját magát okolhatja; a leghumánusabb törvények sem nyújthatnak védelmet a betegség vagy a véletlen tragédiák ellen.
A döntés megszületett: a leopárdot erőszakkal kell a jó útra vezetni, csak az volt hátra, ki lesz az, aki megmutatja neki ezt a jó utat.
Sehogy sem tudtak megegyezni, és végül az emberhez fordultak, hogy segítsen rajtuk.
- A dolog egyszerű - jelentette ki az ember -, le kell győzni a leopárdot.
Az erdőlakók büszkén helyeseltek, s megkérdezték az embert, ebben a nagy hőségben nem enne-e egy kis fagylaltot?
Az ember szívesen fogadta a kínálást, óvatos képpel megkóstolta a - kissé eltúlzottan - pingpongütőhöz hasonlatos fagylaltlepényt, aztán bekebelezett vagy három tucatot.
Végül megtörölte a száját, puskáját a vállára vette, és nekivágott a vadonnak, hogy legyőzze a leopárdot.
Az erdőlakók tisztes távolból követték, még a lélegzetüket is visszafojtották, hogyan győzi le az ember a leopárdot.
Egyszerűen történt: a leopárdot elnyomta az álom, ott hortyogott egy vastag törzsű fa ágán. Az ember vállához emelte puskáját, és belelőtt az alvó leopárdba. Az a földre esett, utolsó erejével támadója felé ugrott, és ekkor az ember ismét belelőtt puskájával. A leopárd mozdulatlanul feküdt a földön. Az ember megtöltötte puskáját, a leopárdra szegezte, és odament hozzá.
- Én vagyok az ember - mondta, - én most legyőztelek.
A leopárdnak csak annyi ereje volt, hogy a fejét odébbmozdítsa egy kicsit.
- Nem értem... - mormolta - ki az ember?... Ki vagy te?...
Az ember kétségbeesetten körülnézett, hogyan magyarázza meg a dolgot minél gyorsabban.
- Nézd! - kiáltotta. - Ez a győzelem!
Vállához szorította puskáját, és a lassan mögéje csoportosuló állatok közül megcélozta és agyonlőtte a görényt.
- Nézd - mutatott az ember a görény hullájára -, ez a győzelem!
De a leopárd üveges szeme már semmit sem látott.

Talán ha nem költöznék többet, akkor begyökeresednék. Talán megélhetném a "kész ház" érzést, talán megtalálnám, hogy mit lehet MÉG, kipróbálnám, megtanulnám, megenném és megunnám. És sosem félnék újra kezdeni.

Talán hülyeség, amit tegnap írtam. Talán mindent ki kell próbálni, csak a méltóság számít, "embernek lenni mindig minden körülményben", hogy sose kelljen megutálnunk magunkat vagy megbánnunk a tetteinket. Talán meg kéne tanulni nem túl komolyan venni semmit. Talán tudni kéne megbocsátani, vállat rántani, őszintén mosolyogni, tiszta lappal indítani. Talán tudok is.

Tegnap felhívott az apám, de kinyomtam, mert éppen kóruspróbán voltam. Ma visszahívtam, hogy megkérdezzem, miért hívott. A válasz: "csak úgy". Semmi bocsánatkérés, vagy legalább: "beszéljük meg", megint úgy tett, mintha minden rendben lenne. Azt mondtam neki, hogy ne keressen, mert nem akarok így élni. Biztosan találkozunk majd néha karácsonykor vagy más nagy ünnepen, de ő hiába hív, mert nem megyek többé. Azt akarta, hogy magyarázzam meg, de persze egy szót sem értett a szavaimból, sokkal könnyebb azt gondolnia, hogy hülye vagyok. Én viszont tudom már, hogy hiába mond harminc ember mást, mint amit én gondolok, attól még lehet, hogy nekem van igazam.

Talán túl szigorú vagyok. Talán hagyni kéne, hogy a dolgok történjenek, és újra sírni, belemenni parttalan vitákba, elviselni szeretetből... talán így is lehet élni. Talán csak én nem akarok.

Ma nőnek öltöztem: "A" szabású kék szoknya, bordó felső, lófarokba kötött haj, barna bőr. Lehet, hogy nekem is kapszulát kéne ültettetnem a combomba.

..................

Csinálj jegyzetet a szíveddel, és bővítsd ki az eszeddel. Az írás legfőbb lényege, hogy írj, és ne gondolkozz.

Jó dolog a műveltség. De most őszintén... mit ér önmagában?

Sajnos nem teremnek példaképek bokrokban.

Nagyon furcsa lelki gyötrődéseket élek át mostanában. Igazából pontosan ugyanakkor kezdődött, amikor minden más - amikor elszálltam, amikor rájöttem, hogy ez nem elég, hogy nem tudok megalkudni azzal, amivel a legtöbb feleség: rossz házasság, de nem baj, húzzuk az igát, neveljük a gyerekeinket stb. És jött Ádi, aki kinyitotta a szemem, megmutatta hogyan kell gondolkodni, felkeltette az érdeklődésem olyan dolgok iránt, amik korábban a legkevésbé sem tudtak megfogni, ráadásnak pedig megmutatta mindennek az ellenkezőjét is, és ami a legfontosabb: megmutatta, hogy mi az, amit nem szabad tenni.

Talán áldás volt, hogy volt 30 évem, amikor ugyan egy csomó nagyon rossz dolog is történt velem (valószínűleg nem véletlenül, éppen ez kellett), de mivel körülbelül aludtam közben, nem gondolkodtam, döntött helyettem az a valaki ott bennem (és fura módon mindig jól döntött), ezért nem láttam csak néztem, és hagytam, hogy az életem magától működjön valamilyen szinten. Boldogok a lelki szegények:) Lehet, hogy azért volt, hogy a fiaim megszülethessenek. A mostani eszemmel nem szülnék gyereket, nem magam miatt, hanem miattuk. Az élet egy gondolkodó ember számára valóban szenvedés, szívtelen vagy vak az, aki gondtalanul tud élni látva mások kínlódását, elviselve a saját szenvedését. Tudatosan semmiképpen nem választanám ezt az utat senkinek, nemhogy a saját gyerekeimnek.

Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megkeményedni. Nem látom boldogabbnak azokat, akik megtették, a csalódások és útkeresések közben fejest ugrottak olyan dolgokba, amik csak azt erősítették, hogy az élet rossz, hogy az emberektől ne várj jót, hogy csak magadra gondolj, mert senki más nem teszi meg helyetted. Kipróbáltak mindenféle örömöt, de a végeredmény mindig csalódás, egyik sem hoz valódi boldogságot, a pillanatnyi örömök csak rámutatnak az élet hiábavalóságára és a saját egyedüllétünkre.

Viszont mivel ez az út nagyon nehéz, borzasztó ellentéteket élek át állandóan. Vannak azok a pillanatok (néha órák), amikor szinte elviselhetetlenül boldog vagyok, ilyenkor rámszól bent valaki, hogy "vigyázz, ez nem tarthat sokáig, ez túl jó". Olyan érzés, mintha a szívem háromszor akkora lenne, mint általában, nagyon kellemes béke van bennem, és valami olyan tudat, hogy igen, ezt kell megélni mindig, minden rendben van, jó úton megyek. Független a külső dolgoktól, lehet hideg és ködös idő, bennem a Nap süt. Szeretném átadni az embereknek, de nem tudom, csak mosolygok rájuk. De ez nem igazi boldogság, mert ki tudnak zökkenteni belőle, ritka az, amikor annyira erős ez az érzés, hogy mindenen csak nevetek, kívülről látok mindenkit, akárki akármit mond vagy tesz, nem érint meg igazán - csak a megértés és a segítőkészség szintjén, de nem ragad rám a rossz kedve vagy a kényszere, hogy bántson. És persze az ellentét... órák, napok, amikor kínoz a testem, követeli a hiány kielégítését, de én nem engedek neki, nem hagyhatom, hogy az állat irányítson bennem. Ekkor jönnek a kérdések is, hogy megéri-e, mi az élet értelme, hova menjek, miért vagyok egyedül, hol vannak azok, akik úgy gondolkodnak, ahogy én, és hiába tudom a célt, ha nem tudom az utat és a módot, amivel elérhetném. És persze mellékletnek valami depressziószerű érzés, valami zűrzavar, egyszerű gondolatok helyett káosz és értetlenség, mély szomorúság az elvesztett emberek miatt (képtelen vagyok elfogadni, hogy van, akiről le kell mondani), önvád, bűntudat és lelkiismeret-furdalás. 

Az utóbbi napokban kezd körvonalazódni, hogy mit is kellene tennem. Azt hiszem, hogy elértem oda, hogy értem az elméletet, és érzem is, hogy ez a helyes út, de nem tudom, hogyan kellene ezt a gyakorlatba átültetni. Minden, amit olvastam vagy tanultam és tapasztaltam, ehhez vitt közelebb. Biztos vagyok benne, hogy a helyes út a szeretet, az adás és elfogadás. Ezt mondja a pszichológia (hiányok és betegségeik, devianciák vagy csak a megoldások keresése), ezt mondják a regények (hiszen olyan sokan rájöttek már erre az igazságra, és a legtöbben érzik is, de nem hallgatnak az érzéseikre, mert nagyon nehéz megfelelni ezeknek a hívásoknak), és ezt mondják a szeretteimmel való kapcsolataim (amikor látom, hogy a szeretetem szinte zsarolás már, nem lehet tőle elszakadni, miatta nem lehet rám haragudni, függés alakul ki a megértés és az őszinte, de kedves szavak iránt). De mintha nem lenne erre idő. Mindenki szörnyen felületes, és hiába tudom a helyes utat, ha egyedül állok itt. Nagyon nehéz kívülállónak lenni ebben a buta világban, ahol az embereket a kézzelfogható élteti, de nekem egész egyszerűen nem nyújt örömet. Persze találok jó segítségeket, pl a kórus vagy a séták, amik meditációként hatnak rám, vagy a zenehallgatás, egy-egy jó film, a könyvek, amiket annyira szeretek a szavakért és a gondolatokért. De ez nem elég, és néha olyan könnyű lenne megtenni azt az egy lépést... lefeküdni valakivel csak a szexért, kipróbálni a drogot, lerészegedni egy életre... de nem lépem át a határt, mert hiszek abban, hogy ez nem megoldás. És hiszek magamban, abban, hogy vagyok annyira erős, hogy ellenálljak ezeknek, hiszen nem vezetnek sehova. Remélem, már nem kell sokat várnom a megoldásra. Remélem, hogy nem adom fel.

"Az állat feladata: 'önmaga'. Csak annak örül, ami az övé: az ő levegője, az ő étele, az ő gyermeke. Ha jól van, mindennek örül. Egy körben él, melynek neve: 'önmaga'. Ami a körön belül van, azt érzékeli, mert beszív. Teremtmény.

Éppen fordítva van az embernél. Mértéke és öröme, amit kiáraszt a körön túl. Ez mérhetetlen. Az állat éhes, jóllakik - elég. Az ember telített, kiárasztja - sosem elég. Az öröme mérhetetlen. Ez az öröklét titka."

(Beszélgetés az angyallal vagy Az angyal válaszol)

Itt állok egy édesvízű pataknál, ismeretlen nevű fák alatt, rád nézek. Te is felém fordítod a fejed, csukva van ugyan a szemed, de érzed a hívó szót. Arra vágysz, hogy átkelj a halott városon, el is indulnál, de nem vagy benne biztos, hogy nem látomás-e a hely, ahol állok... de hát hinni kell, ezért úgy teszel, mintha lépnél, de nem hiszel, és csak állsz egy helyben, a kettőnk között lévő távolságra figyelsz... és mintha nem is lenne teljesen halott ez a város, világot teremtesz bele, hátha sikerül elfelejteni, hogy a másik oldalon - igazi élet van.

Előtted egy üveg bor. Kérlek, legalább azt az üres, fehér papírt vedd elő. Felesleges sírnom.

 

"Sok út van, amit követhetünk az életünk alatt, de a nagy többség azt választja, hogy követi a csordát a széles és könnyen járható, kikövezett úton, ami csak spirituális középszerűséghez és stagnáláshoz vezet. Az út végén nem hagynak nyomot a létezésük mögött, és egyszerűen feledésbe merülnek. Mint a marhák, követik az előttük álló egyedet, kevés fogalommal arról, hogy mit is csinálnak, és egyenesen besétálnak a semmiségbe. Azért választják ezt az utat, mert ez ajánlja számukra a legkevesebb ellenállást és a legkényelmesebb életet " ( Varg Vikernes)

"Szó szerint térdelnek életük romjain, amint a remény és minden feladásának senkiföldje között állnak, és tűnődnek, lehajoljanak-e a romokhoz, mit kezdjenek magukkal és a fogyó idővel. "
( Chuck Palahniuk)

"Az a tipikus ember, aki kevésbé élvezője, irányítója az életének, mint inkább elszenvedője".

"Majd gyermekeink egy szép napon azt fogják hinni, hogy szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek. Minden reggel felkeltek, és büszkén elindultak az élet járdáján. Fogalmuk se lesz róla, hogy milyen képtelenül vad, őrült és szívtelen volt valójában az életünk, az éjszakánk, a poklunk, és az egész értelmetlen, lidérces út. Belül üres, se kezdete, se vége, szánalmas tudatlanság az egész."

( Jack Kerouac)

"A tudósok szerint az ókori görögök úgy tartották, a gondolatok nem tőlük származnak. Amikor eszükbe jutott valami, egy istentől vagy istennőtől kaptak sugallatot. Apolló azt mondta nekik, hogy legyenek bátrak. Athéné azt, hogy legyenek szerelmesek. Manapság az emberek chips-reklámok üzenetét hallják, és rohannak vásárolni. "

( Chuck Palahniuk)

"Lepd meg magad egy vacsorával. Fesd be a hajad. Egy perccel se leszel fiatalabb."

( Chuck Palahniuk)

" A legtöbb ember azt hiszi, normális, csak azért, mert mind egyformák."

"Képzeld el az embereket, akik a máért élnek.
Képzeld el, hogy nincsenek országok, nincs miért élni, vagy meghalni.
Képzeld el az embereket, amint megosztják az egész világot.
Mondhatod, hogy álmodozó vagyok, de nem én vagyok az egyetlen.
Remélem, egy nap csatlakozol hozzánk, és a világ egységes lesz." ( John Lennon)

"A legerősebb és legbölcsebb férfiak állnak itt, mellettem. Sok nagy lehetőség, ami pocsékba megy.
Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal, vagy nyakkendős rabszolgának állt.
Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra.
A történelem zabigyerekei vagyunk.
Nincs se célünk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk.
A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk.
A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk.
Erre hamarosan rájövünk, és nagyon-nagyon berágunk."
(Chuck Palahniuk)

"Fogyasztók vagyunk. Nekünk az a lényeg, hogy meglegyen a fotel, a TV, az 500 csatorna, amik közül válogathatunk. Világháború, éhezés?
Ez minket nem érdekel. Viagra, hajnövesztők -ezek kellenek"

( Chuck Palahniuk)

Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal késõbb van, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtõl megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendõr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tõle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
- Tõlem akarod megtudni az utat?
- Igen – mondtam –, mert magam nem találom.
- Add föl, add föl! – mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.

anya, kérek még egy puszit, mert letöröltem

Azt hiszem, az történt, hogy találkoztunk és ütköztünk. Összekoccantunk, mint két bolygó, hogy aztán kicsit megváltozott pályán mehessünk tovább. Nagyon komoly oka volt, én felébredtem tőled, de nagyon szomorú vagyok attól, hogy te viszont nem előre léptél tőlem, hanem hátra. Látod, hogy ki vagyok, vonzalak is, mint a lámpa azt a buta lepkét, de olyan kötelek fognak le téged, amiket nem tudsz - és ha jobban megnézzük - nem is akarsz feloldani. Olyan szomorúság van bennem ettől, amit egyetlen pillanatra sem tudok elfelejteni. Egyszerűen kinőttelek már, de igazából nem szeretnék csak így tovább menni, kirángatnálak a mocsaradból, de olyan nagy vagy és nehéz... és csak a kisujjadat nyújtod.

Uram, tégy engem békéd eszközévé.
Gyűlölködő szívbe szeretetet vessek;
Bűnösöknek bocsánatot,
Kétkedőknek adjak hitet;
Kesergőknek reményt nyújtsak;
Sötétségbe fényt vihessek;
Bánkódókat felvidítsak.

Ó, Mennyei Atyám, add, hogy fontosabbnak tartsam
Vigasztalni, semmint vigaszt keresni,
Megérteni mást, semmint megértést lesni,
Szeretni, semmint szeretetet kapni.
Mert csak ki ad, kap valójában;
Bocsánatot csak megbocsátó nyerhet;
Magunk számára meg kell halnunk,
Örök életre úgy ébredhetünk csak.

 

(Szeretném hozzátenni, hogy szerintem ezt nem lehet teljesen tudatosan tenni. Akiben nincs meg a kényszer vagy vágy arra, hogy ezt cselekedje, akit nem űz valaki bentről, annak mindez kötelesség. Nem lehet mindig kötelességet teljesíteni, csak emberek vagyunk, minden saját magunkon elkövetett kényszer megbukik, valahol felszínre kerül az, aki valójában vagyunk.)

Úgyis meg akartam ismerni több vallást... mondjuk azt hittem, hogy még nincs itt az ideje, de hát fene tudja, majd meglátjuk. Olvasgatom az egyik blogját:

"Aki egy vallást ismer, nem ismer egyet sem."
A könyörületesség, a tisztelet, a szeretet, a tudás minden vallásban lényegi tényező.
Cselekedd a jót, ha nem tudod cselekedni, ne árts!

(Csak tudnám, hogy bennem honnan vannak ezek a dolgok, soha senki egy szót se beszélt nekem ezekről, mégis ugyanígy gondolom. Se egy könyv, se egy pap vagy más vallásos tanító...)

Mindenki ki lesz használva, vagy ki van használva testileg és érzelmileg, amig nincs tisztában saját magával.
Hogyan tudhatná bárki is a saját érdekeit megfogalmazni és érvényesíteni, amig nem tisztázta le a legalapvetöbb kérdést az életében: Ki vagyok én? Mi az élet? Mi az én szerepem ebben? Mi a célom?
Amig ez nem tiszta saját maga elött sem az embernek, mindig, de mindig ki van téve annak a veszélynek: kihasználják.
Amig az ember belső erkölcsi védőbástyái nem szilárdak, hogyan tudná magát megvédeni a kihasználás vámszedőitöl?
Mindenki bánkódik, hogy megint kihasználták, megint becsapták, megint csalódott.
Pedig a hiba nem a világban s nem másban van, hanem magában az emberben.
A szív ajtajára olyan zárat kell feltenni, amit csak az tud kinyitni, akit mi magunk a szív legmélyebb világából kivánunk.
Ha van önismeret, van önértékelés és őszinte vágy, akkor az ember környezetéből úgy menekülnek el a szélhámosok, mint vadászok elől a vadak.
Szerelj a szíved ajtajára olyan zárat, ami értékes, s ne hagyd nyitva, hogy elrabolja bárki.
Ne hagyd magad becsapni a szép szavak, hízelgő mosolyok tömegétöl, mert ezek csak egyet akarnak: kihasználni, kiélvezni a tested és lelked, s ha már nem megfelelő, akkor kidobnak, mint egy használt ruhát.

És a legjobb:

a szó: lelkiismeret - lelki ismeret?

 

Úgy repültem, mint a madár,
Pedig szárnyam sincsen.
Virágot is hoztam neked,
Pedig kertem sincsen.

Szeretet az én szárnyam,
Szívem az én kertem,
Anyák napján köszöntelek
Édesanyám, lelkem.

Domek a lépcsőn ülve mondta el, kicsi kezével mutatta a szavakat: repül, virágot hoz, kis tenyere felfelé a kert, édesanyám lelkem ölelésre tárva.

________________________________________________________

- Boldog anyák napját.
- Ó köszönöm, nagyon szép ez a sárgarózsa-csokor.
- Anyu.
- Hm?
- Mit szólnál hozzá, ha megölelnélek?
- Hát gyere:)
.......
- Anyu.
- Hm?
- Elmondok neked valamit.
- Mondj.
- A keri temetésén tört el bennem végleg az, hogy megpróbáljak veled bármiféle szeretetkapcsolatot létesíteni.
- De hát az tizenöt éve volt.
- Igen. Nagyon sírtam, megpróbáltalak megölelni, de te ellöktél és elfordultál.
- Nem is voltam magamnál, oda se mentem a sírhoz, nem emlékszem erre.
- Én se mentem oda a sírhoz, de ez mindegy. Jobban fájt, amit te tettél, mint az egész temetés.

Juditkám!

El vagyok ragadtatva a mézeskalács házikódtól! Álomszép a hely is, a kilátás is és a roppant barátságos belső. Te vagy!

Köszi, puszi

Zsófi, Zsuzsi

azokra a linkekre gondolok, rád, a szégyenre, "nem itt kellene, nem így", a tehetetlenségre, érzem a vágyat, és itt ez a sok hímnemű, nincs aki érdekelne vagy megmozdítana bennem valamit, beszélgetni kellene, de miről és hogyan, és nem akarok semmit félig csinálni, meg kéne szelidíteni valakit, de kibe értelmes időt ölni, kit szabad szeretni, majdcsak megtalálom

Vlagyimir Viszockij:
Nem szeretem

Nem szeretem a halálos véletlent,
Az élettől én el nem fáradok,
Nem szeretem az őszt, a telet, a nyarat,
A tavaszt sem, amikor beteg vagyok.

Én nem hiszek az ünnepélyességben,
A hideg cinizmust sem szeretem,
És ha vállamon át leselkedve,
Levelemet olvassa egy idegen.

Nem szeretem a félig kimondott szót,
Azt sem, ha félbeszakítanak,
Vagy, ha hátulról kapom meg a golyót,
Ellene vagyok puskának és kardnak.

Túl sok a gőg, az önimádat,
Csütörtököt mondtak mind a fékek,
Dühít, hogy a"becsület" szót elfeledték,
S a rágalom számít dicsőségnek.

Amikor letört szárnyakat látok,
Nincs bennem sajnálat, nem szeretem
Sem az erőszakot sem a gyávaságot,
Csak Krisztust siratom a kereszten.

Nem szeretem magam, amikor félek,
Nem tűröm, ha ártatlant gyötörnek.
Nem szeretem, ha a lelkembe másznak,
S még kevésbé azt, ha bele köpnek.

Minden arénát, porondot utálok,
Tehetségért aprópénz jár, tudom,
Történhetnek velünk nagy változások,
Megszeretni én ezt sosem fogom.

Minden arénát, porondot utálok,
Tehetségért aprópénz jár, tudom,
Kecsegtetnek minket nagy változások,
De régi szarba lépünk az új úton.