Rájöttem, hogy mi az a dolog, amit meg kell tanítanom a fiaimnak:
Ha már önhibájukon kívül okosnak születtek, és így nem bújhatnak el egy gondolkodásmentes és egyszerű világba, az egyetlen, amit érdemes megtenniük az az, hogy minél több tudást halmoznak fel, azért, hogy szabadon választhassanak. Erőt is kell hozzá adnom, hogy tudják: bármit választhatnak, de a döntés és az ezzel járó felelősség is az övék.
Valami puffancs tengeri halat néztünk - közel hajoltunk az üveghez, mert érdekes volt a víz alatti érzés az akváriumok előtt, és nevettünk a kölcsönös szemlélődésen, ahogy a bentiekkel együtt vizsgáltuk egymást. Nekem persze eszembe jutott megint, ami az ilyen különleges teremtményekről szokott: - te hiszel Istenben? Ugyanaz az arckifejezés, amit én is vágtam volna erre a kérdésre, apró vállvonás, és a válasz: igen, mitől létezne egy ilyen állat, talán véletlenül?
Csak öt centi távolság.
Hazudtál, de nem érzek haragot. Csak a játék lett izgalmasabb tőle, na meg a sajnálatom és a kíváncsiságom nőtt... mi lehet pontosan a hazugságok mögött? Addig értem, hogy többnek akarsz látszani önmagadnál, és érdekes az ellentét az elvek és a szavak között. De ez nagyon pici rész egy értékes emberből, és engem úgyis a pozitívumok irányítanak.
Közben megtanulok különbséget tenni az elhallgatás és az őszintétlenség között.
Viscum album és Hedera helix
(Bodobács mászik a monitorom tetején. Azt hiszem, hogy soha többé nem tudok majd megölni egyetlen rovart sem miattad.)
Ez meg te vagy, te szégyellős... fura érzés tudni, hogy elolvasod majd, ki tudja mit gondolsz magadban - rólam -, sokkal könnyebb olyanoknak üzenni, akikről nem tudom, hogy elolvassák-e ezt sok hülyeséget, amit ide begépelek, és a szemükbe se kell belenéznem.
Vasutassztrájk ide vagy oda, csak be kellett mennem a főiskolára indexügyben. Így aztán elbattyogtam a vonatállomásra, de nem volt kedvem egy órát várni, ezért tovább battyogtam, egészen a város határáig. Éppen eleredt az eső, amikor felemeltem a kezem, hogy stoppoljak. Elszoktam már ettől a lehetőségtől, és azt is elfelejtettem, hogy milyen sikerélményeim voltak ebben az ügyben, ezért igencsak meglepődtem, amikor a legelső autó megállt. Ráadásul egy lány vezette, akiről az úton kiderült, hogy pszichológus. Mikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott egy mondat a kedvenc filmemből: "nekem pszichiáter még sosem beszélt ennyit magáról". Na jó, hogy nekem mindenki megnyílik, de ezt a szóáradatot nem gondoltam volna:)
Mivel még elég messze voltam a központtól, ezért elkezdtem befele gyalogolni. Elsétáltam a tűz mellett, amit az út széli bozótirtók raktak (nagyon kellett nevetnem az arcokon, ahogy rám néztek, de beleharaptam a szám szélébe), megnézném azt a képet... biztosan benne maradtam a szemükben, amint besétáltam a füstbe. A következő sarkon ott állt az a pár... esténként ki vannak világítva, de csak belülről, így még szürreálisabb a látvány, az értelmébe belegondolni nem akartam eddig, direkt arra koncentráltam, ami látszik, és az anyagra: beton, kavics és drót. Íme:
Aztán jobbra néztem és ezt láttam:
Oké, tudom, hogy kicsit régimódi vagyok... de muszáj mindenből, a legszebb dolgokból is viccet csinálni? Na igen, én is nevettem, és jó ötlet, persze. Persze. Mert mi fontos? Úgy látszik: semmi.
Na de hogy ne legyek nagyon szomorú valami miatt, amit nem lehet megváltoztatni, és persze azért, hogy érezzem az előnyeit is ennek a szépújvilágnak, a srác az illatszerboltban átlépte végre saját határait, és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Hogy mi ebben a furcsa? Nem tudom hány éves lehet, de max 20-nak látszik, és mégis volt bátorsága a munkatársai és más nézők előtt feltenni nekem ezt a kérdést. Nekem, aki láthatóan jóval idősebb vagyok nála. Ja és mit feleltem? Hogy nem szeretem a kávét:) Azt hiszem, hagytam magam megtanítani valamire, ami nem is biztos, hogy jó nekem. Sőt, az sem biztos, hogy helyes.
- Pökhendinek tituláltál engem.
- Istenadta jognak tekinteni a rablást, az szerintem pökhendiség.
- Pontosan ezt kifogásolom én benned. Te vagy pökhendi, nem én.
- Nem én vagyok az, aki ítélkezik, hanem te!
- Te csak azért nem ítélkezel, mert elnéző vagy velük. Félresikerült gyerekkor... csupán a körülményeket kell hibáztatni... nemi erőszak, gyilkosság. Az elkövetők szerinted áldozatok, de én kutyáknak hívom őket.
- A kutya csak a természetére hallgat, hát miért ne bocsáthatnánk meg neki?
- A kutya számos hasznos dologra tanítható, amennyiben nem bocsátunk meg neki, amikor a saját természetére hallgat.
- Tehát pökhendi vagyok, mert megbocsátok másoknak.
- Úristen! Hát nem látod, milyen magas lóról beszélsz, amikor ilyeneket mondasz? Szóval, benned kialakult az az ostoba előítélet, hogy senki nem képes megütni a te baromi magas erkölcsi nívódat, ennek következtében mindenkit felmentesz. Még elképzelni sem tudok ennél pökhendibb magatartást! Olyan ürügyekkel mented fel embertársaidat, amiket soha a büdös életben nem engednél meg magadnak.
- Miért ne legyek irgalmas másokkal, miért?!
- Legyél irgalmas, amikor eljön az irgalmasság ideje. Azonban alkalmazd a saját mércédet, tartozol nekik ennyivel. Ugyanazt a bűntetést kapják ők is a vétkeikért, amit te magad érdemelsz a sajátjaidért.
- Ők is emberi lények.
- Álljon meg a menet! Minden ember felelősségre vonható a tetteiért, de te esélyt sem adsz nekik erre, ez viszont iszonyatos pökhendiségre vall. Szeretlek, halálosan szeretlek, de te vagy a világon a legpökhendibb ember, akit valaha is ismertem.
"belebetegedett a bánatba, a szellemvilágban bolyong"
"Egyszer egy asszony elment tüzifáért az erdőbe, ahol talált egy fagyott mérgeskígyót a hóban. Fogta, hazavitte, babusgatta, így visszahozta az életbe. Egy nap aztán a kígyó arcon harapta. A haldokló nő utoljára még azt kérdezte: miért martál meg? Mire a kígyó így válaszolt: ostoba szuka, tudtad, hogy nem tagadhatom meg magam!"
... a jövő, a "felnőttség": a szervezet-ember és az átlagpolgár szürkesége rémlik fel előttük. Láthatatlan, de olajozottan működő csavarnak lenni a gépezetben, leszokni az álmokról, később a véleménymondásról, még később a véleményalkotásról, "jó" pénzt keresni (azaz nem túl sokat, hogy nehogy korai szívhalál legyen a vége, de nem is túl keveset), két gyermeket nemzeni, szombatonként kocsiba pakolni a családot, víkendezni. S ha mindez átfut a tudaton, nem személytelen gondolatok, hanem fogalmaknál elevenebb képek sorában - ilyenkor tör elő az üvöltés, amely a beat-irodalom és a beat-zene számos alkotásának címe, és tagolatlan kétségbeeséssel adja ki mindazt, amit lázadásuk nem tud és nem akar értelmi felismeréssé szilárdítani.
Az átlagpolgári lét gyűlölt automatizmusának ellenszere egyetlen mindenható szó: antikonformizmus. Lehetőségei korlátlanok, kötelezettsége semmi. Gyakorlata: kivonulni a megutált világból és nem értett társadalomból a szigetre, a lelki és fizikai magányba, vagy a hasonszőrűek közé, külvárosokba, padlásszobákba és pincehelyiségekbe, bőrkabátos-jeans-nadrágos külön világba, amelynek egén Jézus és Buddha, James Dean és Marilyn Monroe, Elvis Presley, Blake és Majakovszkij, Nietzsche, Kierkegaard és Marx egyenrangú állócsillagok, s amely annyival különb a megtagadott kinti világnál, hogy kevésbé érzik rosszul benne magukat.
Amerikában a mozgalom hivatalos árfolyama alacsony: periferikus, dilettáns, szeméremsértő, destruktív, társadalomellenes irányzatnak tartják. A beat-nemzedék mind a mai napig belső emigrációban él. Olvasótábora számottevő, elismerői a neves kritikusok közt is akadnak, de az irodalmi köztudat egésze a merev elutasítás álláspontján maradt. Az idegenkedés fő oka a beat-nemzedék tagadásra épült, negatív világképe, amely maradéktalanul elutasítja a hivatalos Amerika társadalmi értékrendjét, etikai normatíváját, esztétikai hagyományait és mindennapi életformáját. A legfőbb hitvallásuk: az egyénre szabott, önálló gondolkodás, az ön-érlelés állapota, a szüntelen töprengés feladatvállalása, amely azonban nem a külvilágra irányul, hanem passzív, legfeljebb önalakító.
A beat-irodalom az ötvenes évek második felétől számítható, időben tehát egybeesik az angol "dühös fiatalok" felléptével. Jelentkezésük társadalmi oka és háttere, világképük némely eleme megegyezik, de művészeti elméletük és gyakorlatuk merőben más. A "dühös fiatalok" drámáiból és regényeiből az elszánt irodalmi törekvés csapott ki: valami sosemvolt újjal söpörni el a mindenható konzervativizmust. Ez az avantgardista lihegés a beat-nemzedékből sem hiányzik, de kevésbé literátori, sokkal emberszabásúbb. Őket nem a halhatatlanság vágya ösztönzi, inkább az önfeltárás keserű és tépelődő lírája. Az irodalom belső használatra szánt menedék, önmagunknak való otthonos barlang, a kamaszkori naplóírás kitárulkozásának meghosszabbítása a múló időben: ha a kiadó megjelenteti, jó, ha nem, az se baj, alapvetően nem változtat sem az írón, sem a világon. Az írás se több, se kevesebb az egyéni lét megízesítésének egyéb módozatainál: az italnál, kábítószernél, dzsessznél, szexualitásnál. Innen a beat-irodalom két jellegzetes vonása: a teljes őszinteség és a távolságtartás hiánya.
(Sükösd Mihály - 1967)
Furcsa dolog az érdeklődés. Rá kellett jönnöm, hogy engem elég kevés dolog és kevés ember érdekel igazán. Nem vagyok jó beszélgetőpartner, mert nem szólok hozzá olyan témákhoz, mint hogy mi volt az ebéd, mit csináltál tegnap, jól vagy-e (kivéve, ha okom van aggódni), és pletykálni se szeretek. Viszont, ha valaki felkelti a figyelmem... akkor minden érdekel, amit mondani akar, vagy ami őt foglalkoztatja. Ezek az emberek sosem beszélnek az általam unalmasnak tartott témákról, ők is feleslegesnek tartják a mindennapi élet ilyen szintű kitárgyalását, inkább mesélnek az éppen olvasott könyvükről, vagy elmondják egy fontos gondjukat, amit meg szeretnének oldani, de a legjobban azokat az embereket szeretem, akik jól és sokat beszélnek önmagukról. Ha valaki így kiönti magát, és ezt az általam szeretett mélységben teszi (vagyis van benne hova lemenni), máris megnyert magának. Egy ilyen emberben semmi sem üres, minden, ami érdekli, tartalmaz valami "mást", így nekem is sok újat mondhat.
A beat-nemzedékről kezdtem most olvasni, és szíven ütött, hogy én is pontosan ide tartozom. Ez egy másik földrész általam szinte egyáltalán nem ismert gondolkodásmódja és embertípusa, mégis pont ugyanazok a dolgok és ugyanolyan módon foglalkoztatnak engem is... 50 évvel lemaradva tőlük. Elöljáróban egy mondat:
"hiányérzet; a hiánya valaminek, amiről jobbára csak azt tudják, hogy a valóságban nem található"
Műhelytitok: nem tudok írni. Ha mégis szépet akarok, akkor levelet kell, mert az valahogy megy. Aztán beteszem ide azt, amit nem küldök el, hiszen sosem küldöm el, mert már nem írok papírra kézzel levelet, elfogytak a bélyegek és az üres borítékok, vagy csak elvesztek a költözések közben, mint a címek. Változnak az idők... hát én utálok haladni a korral. Szeretem a régi tárgyakat, vonz az idő, amikor még értékük volt a könyveknek, a bútoroknak, bárminek.
Kellett vennem egy könyvet. Két napja készülök rá, tudtam, hogy most bemehetek egy antikváriumba. Próbáltam nem nagyon odafigyelni erre a dologra, nem túl nagy lehetőségnek venni, hiszen apróság, bemegyek egy boltba, mondom amit kérek, aztán fizetek és kijövök. Ezzel az álfesztelenséggel nyitottam be. Az illat... a sok könyv, a legtöbb lap nem fehér már (vagy sosem volt az), rengeteg mondat, emberek ezreinek tudása és mondanivalója, meghajtott gerincek, sok-sok átolvasott óra az esti lámpafénynél, az öregség, a használtság színei... mintha hazaérnék. A táskámban nagyon sok pénz. Bármit megvehetnék. De nem gondolhatok csak magamra... a hetediknél sikerült megállnom. A pénz, amit értük fizettem: jelentéktelen összeg. Furcsa, hogy ami nekem ilyen sokat jelent, másnak szinte értéktelen.
Aztán a pályaudvaron ott volt az a férfi. Pipázott. Elért hozzám ez az imádott illat... és csak egy pillanat volt, de ez a látomás most nem esett jól. Egy kép, ami pont ugyanolyan, mint ami az én sokat pipázó nagyapámról is látszott. Abban az időben természetes volt, hogy a művelt polgári család gyermeke időben nősül, majd gyerekei lesznek, és ugyanazzal keres pénzt egész életében. És persze dolgozni KELL, még ha művész is az ember, sosem szabad késni a próbáról, az előadásokon a fehér ing makulátlan és élére vasalt, és a mama gyöngysora is pont olyan, mint a zenekar többi tagjának a feleségéé. Vagy ha nem pont olyan, akkor drágább. És persze, hogy csak mi, a család tudjuk, hogy miféle ürességet rejt is ez a külsőség, hogy a "szeretet" szó ismeretlen nálunk, hogy az anyám csak úgy kerülhetett be ebbe a családba, hogy véletlenül teherbe esett, és a nővére nem engedte (nem engedett engem) elvetetni, és a dédi egyszercsak megjegyezte: legalább most már lesz, aki takarít a házban.
Tudod, igazad is van. Hiszen pont ilyen vagy, ha nem ez alapján választasz, akkor az a másik és mindenki, aki hozzá tartozik, egész életében azt érzi majd, hogy lenézed. Igen, itt a kép, te is megnősülsz majd, aztán jönnek a gyerekek, földbirtokos leszel, és időben kelsz fel. Ez a te belső képed. El akarod veszíteni azt a különbséget, amit annyira szeretek benned, be akarsz állni közéjük, mert így illik és ezért azt hiszed, hogy erre vágysz. Ez lenne a jövőd, ha meg tudnád valósítani... csakhogy ez már egy más világ. Ezért talán nem is baj, ha nem tudod pontosan, hogy hova tartozol, hogy tenned is kéne... Lehet, hogy a feleséged nem tűri majd el, hogy értéktárgynak és robotnak tekintsd őt? Talán még elvárásai is lesznek feléd, egészen mások, mint ahogy te azt most elképzeled? Hogy nem akar majd látszatot építeni, mert ez az új generáció - legalábbis az értelmesebbik fele - már tudja, hogy a külsőség nem boldogít? Hogy a valahova menni nem egyenlő a több autóval és a drágább öltönnyel? És persze az is lehet, hogy még erre az alapra is képtelen leszel, egy helyben topogsz, ha keresel is, rossz helyen és bután... Meg tudsz felelni a saját álmaidnak? Vagy inkább hagyod őket eltűnni egy ismerős szobában, beállva, az ágyon ülve?
Ezt is én követtem el:)) (ööö, korai SJ, ebben az időben még naivitása határait bontogatta, később sikerült is teljesen átlépnie, és csak sok idő elteltével tudott újra olyan lenni, mint azelőtt)
Szíre-szóra
Zengő-bongó
Kis csokorra
Pápaszemes
Lepke szállt
El nem repül
Izeg-mozog
Szárnya forog
Lába topog
Virágillat
Fogva tartja
Merre párja
Nem találja
Beleragadt
A bimbóba
Lábát húzza
És csak nyúzza
Nem lehet
Eltemet
Kellett neked
Nézd csak magad
Szárnyad ragad
Odatapad
Kicsi lepke
Ingó-bingó
Rózsabimbó
Elszerette
Párja várja
De hiába
Újat talál
Bizonyára
(2005.11.15.)
Ma nem fordultam vissza, ahogy máskor szoktam. Továbbmentem a bicikliúton, egészen Vácig. Így aztán gyalogoltam vagy 20 km-t, Verőcén rábukkantam arra a pékségre, ahonnan a környékre szállítják a kedvenc túrós-csokis péksütimet, aztán a végén vettem egy kosarat.
Olyan, mint az alsó, hatalmas fahordó kosár, hántolatlan vesszőből. Még arra is figyelt a készítője, hogy a zöld és a vöröses vesszőket nem keverte, így a kosaram csíkos is. Nincs benne semmi különös, de szerelem volt első látásra.
Utána azon gondolkoztam, hogy miért nem tudok így beleszeretni mondjuk egy gyémántgyűrűbe vagy egy BMW-be, ahogy azt más, normális nők teszik...
Ezeket a kosarakat általában cigányok készítik. Nagyon olcsón árulják, szinte semmi értékük nincs, egyszerű használati tárgyak. Na de ami benne van... generációk örökölt tudása, komoly fizikai munka és egy egészen másfajta élet, ami engem mindig is vonzani fog. Az, hogy először is elmennek vesszőért (akármilyen persze nem jó, a modern kosarasok maguk termelik, de a nagyüzemekből Mo-ra nem nagyon jut áru), általában patakpartokon található, még levágni sem könnyű. Hazaviszik, beáztatják. Ha hántolatlan kosárra van kereslet, akkor nem hámozzák meg a vesszőt, de ha meg kell, az sem egy könnyű művelet (mellesleg roppant unalmas is:). A vizes vesszőből fonják a kosarakat. A kezük... nagyon erősen kell tartani, csúszik, formára kell hajlítani, egymásba bújtatni, ez nagyon kemény fizikai munka. Fél év után már olyan károsodások vannak a bőrben, amik soha többé nem jönnek helyre. Ilyen kezek készítették az én kosaramat is, és mostantól ebben fogom tartani a fát, amit be kell tennem a kályha mellé a fűtéshez. Gondosság van benne, emberi meleg, igazi élet, ezért teszem a lakásomba, hogy olyat hozzon be, amiből minél többet szeretnék magam mellett érezni.
Ezt:
lecseréltem, erre:
ez is hátsókerékmeghajtásos, kicsi és kedves... feldíszítem majd, és észre se fogom venni a különbséget:)
Te is láttad azt a kis csalit? Olyan volt, mint egy kampó, egy kurva megszokás, ami megszabja, hogy mit tegyél minden nap, várni és ismételni kényszerít...
kapaszkodókat gyártunk, s mire eszmélünk: kész is a ketrec
(na és Te, vigyázz, mert mostantól fájni fog, ha nézel)
veszélyes az, akit nem kell megszelidíteni
(Ezek a fránya emlékek mindig és újra ugyanoda visznek vissza. Mintha nem is létezne már az, ami előtte volt, és nem akar jönni az utána. Jelen, de milyen...)
Ott voltak a legfontosabbak, alig néztek rám. Talán harag... vagy ők is azt érezték, amit én... ők is tudják, hogy itt a vége, sosem találkozunk többet, mert én ilyen vagyok. Nem vagyok hajlandó felületes kapcsolatokban élni, nekem ennél sokkal több kell. Velük nem sok minden köt össze, de vannak, akikkel csak az az egy lépés hiányzott, amit én sosem tettem meg, mert nekem nem lett volna elég. Most volt olyan, aki elfordult, hogy ne is lásson, volt, aki mosolygott messziről, de csak intett, nem jött oda, és be kell valljam, hogy két-három ember kivételével sosem jutnak többé eszembe.
Mintha az életünkben nem lennének mások, csak a család. Szerencsére az én családom nagy, de hol van a többi ember? Szüljek tíz gyereket, ha sok ember között akarok élni? Ők talán nem számolgatnák, hogy kinek mennyit adtam, és mit kaphatok ezért... nem félnének tőlem, nem félnének átadni, elfogadni, nekidőlni...
Nem értitek a lényeget. Azt számolgatjátok, hogy mennyi pénzt veszítek, rosszízű jóslatokba bocsátkoztok, hogy "mi lesz, ha...", és csak egy valaki jegyezte meg halkan: irigylem a bátorságod.
Érvelhetek száz dologgal, például, hogy milyen sok időm lesz mostantól a kis ötleteim megvalósítására, megcsinálhatom a mozaikot a fürdőszobába, lerakhatom a hajópadlót, felhasználhatom azt a rengeteg anyagot, amit a varrózsákomba gyűjtöttem, megcsinálhatom a gerendás könyvespolcot (ezekről már beszélni is élvezet számomra), végre hétvégi programokat szervezhetek a családommal és a barátaimmal, de még mindig nem mondtam el a legfontosabbat.
A lényeg a változás. Ha bármikor, bármilyen élethelyzetben rosszul érzem magam, eszembe sem jut letompítani az agyam és belesüppedni a meglévő állapotba azért, mert így könnyebb és kisebb a kockázat. Megteszem. A szívemre hallgatok és nincs rossz lépés. Abban a pillanatban, ahogy a rossz kerül túlsúlyba, habozás nélkül hallgatok a megérzéseimre. "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi..." Mindenkit sajnálok, aki holmi társadalmi elvárások vagy csak buta beletörődés miatt nem olyan életet él, amilyet valójában szeretne. Bennem nincs vágy pénzre, nagyobb házra, rangra, vagy mások feletti befolyásra. Szabad akarok lenni, és azt hiszem, hogy a lehetőségemhez képest az is vagyok. "Amid van az birtokol téged... csak akkor lehetsz igazán szabad, ha semmid sincs." Ez ugyan igaz, de ennyire nem akarok szabad lenni, megtartok mindent, ami örömet okoz. Megtartom az időt, az emberi kapcsolataimat, a gyerekeim rám való szükségét, a vágyat, hogy Veled lehessek, és bizonyos tárgyakat is: a könyveimet, a zenéket, a régi fényképeket... na és a magabiztosságot, hogy igenis úgy helyes, ahogy én teszem.
Megint úgy érzem magam, mint csészike a szépség és szörnyetegből: na ezt csináljátok utánam:))
Ez itt ő:
de én már nem dolgozom benne:))))
Ma felmondtam, és ezzel megint lezártam egy nagyon fontos időszakot az életemben. Bátorság vagy vaklovas merészség, nem érdekel, mindenkit felhívtam, mindenki megijedt, de én tudom, hogy jó döntés, akkor is, ha senki se merné megtenni a helyemben. Én vagyok a helyemben:) És mostantól maradok is.
Mindig azt mondjuk: eljön majd az idő, amikor...
pedig az idő nem eljön, hanem elmegy.
"csak foglalod a helyet benne"
benne
mások olyan könnyednek LÁTSZANAK, miért kell nekem folyton gondolkodnom, ezt ezért csináld, azt ne tedd, mert akkor jaj, ők siklanak, én meg csak bukdácsolok most,
mert ha nincs értelme, akkor minek
Meghozták a tüzifát, de nincs tökéletesen felhasogatva, így a legnehezebben szakadókat újra kell vagdosnom. Miközben a legnagyobb lendülettel csapom oda a piros fejszét, egy mondat jut eszembe: erő szorozva az ő karjával. És persze rögtön utána beugrik Kovi, Hajkó, az Askelon, a koncert mielőtt bevonultál (a kancsi takács pisti egy nővel jelent meg:))), a Malom, a farmerkabátom, a szökőkút, anyád Skodája, a hideg nyaraló Pilisszántón, ahol nem tudtunk rendesen befűteni, a csókolózás a 3-as busz megállójában, a Batthyány tér.....
Látod, nem is tudtuk, hogy az az a pillanat, amikor a legboldogabbak vagyunk, és milyen furcsa, hogy ennyi év után a hülye fizikatanárod legendás mondásával jutnak eszembe a legszebb emlékeim.
Igencsak elhibázott döntés volt megnézni a Bűn és bűnhődést filmen. Pont olyan érzés volt, mint megtudni, hogy nem létezik a Mikulás. Persze, mire is számítottam, nagyon kevés rendező vagy forgatókönyvíró képes gondolatokat megmutatni, márpedig ebben a történetben a tetteknek (egyetlen kivétellel:) igen kevés szerep jutott. Sünikém mottója jutott eszembe: jobb álmodni, mint ébren lenni. Mint mikor beszélsz valakivel és ráébredsz, hogy nem is vele beszélsz, csak hozzá... nincs ott, vagy ha mégis, akkor sem érti.
"- Túl sokat gondolsz az emberekről. - Igen, ezt már más is mondta. - Nem tudhatta, hogy magaddal kiabálsz és nem vele...megütött, mert félt." Hogyan érthetné meg, hogy mi van benned, hiszen üres, és te mégis vele beszélgetsz, mert képtelen vagy megfelelni azoknak, akik megérthetnének. Mennyivel egyszerűbb beleképzelni valamit egy hallgatásba, vagy elintézni azzal, hogy ez hülye, honnan is tudhatná... sokkal könnyebb, mint elfogadni egy értő véleményét, felfogni, hogy ez vagy, ennyi vagy... Te gyáva. Hamarosan te is pont olyan leszel, mint azok, akik szóba állnak még veled.
