(*-*)

"Ezt abba kell hagynom. Ha az ember azon gondolkodik, hogy mi történik, vagy mi történhet, akkor soha nem fogja végigcsinálni. Ha az ember elkezd ezekkel a gondolatokkal foglalkozni, akkor hamarosan már csak vár, és ha elkezd várni, akkor kész, vége."

Reggel Ware hadnagy húzza szét a sátrunk nyílásának lebenyét.
- Knott szakaszvezető, Love őrnagy az SR-sátorba hívatott bennünket. Kajáljon meg, aztán én is jövök, kilenc-nulla-nulla órára.
Elhatároztam, hogy nagy kockázatot vállalok, és valami rendeset eszem, forró rántottát meg egy szép szál kolbászt. Annál több eszem van, hogysem kávéval próbálkoznék. A kávé úgy hat rám, mint a ricinusolaj. Nem vagyok benne biztos, hogy maga a kávé teszi-e, vagy a sok kávé emléke, amit rémülten ittam; de már a kávé szagától, ízétől, az érzésétől nyugtalan és reszketős leszek, a beszarásig félek, hogy pontos legyek.
Már majdnem befejezem, amikor Ware hadnagy rám talál. Megáll, néz rám a kocsi fadeszkája fölött, a sisakja hátra van csapva a fején. Van Heflin ő, aki Van Johnsont játssza egy háborús filmben, amiben Marlene Dietrich a náci kémnő.
Elég sok minden préselődik itt össze két falat meg a gyomrom nyugtatása közé, miközben Ware csak áll ott a hátralökött sisakjában és figyel. Vagy rendkívül lassan eszem, vagy nagyon gyorsan gondolkodom.
- Jöjjön, menjünk már, Knott! Love vár.
Elindulunk az S2 sátra felé. Én szokás szerint úgy viselkedem, mint a régi idők japán felesége, vagy a gazda sarkához idomított kutya: Ware mellett megyek, de egy lépéssel mögötte. Ez is hozzátartozik a szoktatásunkhoz.
Az S2 sátrába Ware megy be elől. A bejárati lebenynél vigyázzba vágjuk magunkat.
A sátor bal oldali falánál Love őrnagy a hordozható mosdója és a hordozható tükre előtt borotválkozik. Csináltatott nadrágot visel (soha semmi mást, még gyakorlóruhából sem) és méretre igazított, olajszürke alsóinget.
Csak állunk vigyázzban; tudom, hogy tudja, hogy ott vagyunk. Végül, miután megfigyelhettük, milyen kérlelhetetlen szigorral távolítja el az utolsó szőrszálakat is az orra alól, Love ránk pillant. Először csak a tükörből, utána a fejét is felénk fordítja.
- Pihenj, emberek.
Ware meg én elernyedünk, és leadjuk a meghunyászkodás illendő jeleit. Ezután abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy végignézhetjük, amint Love őrnagy megfésülködik. Előbb azonban bedörzsöli a haját pár csepp vazelines hajszesszel. Az a fajta haja van, amiben úgy ottmarad minden egyes fésűfog nyoma, mint a szántás az agyagos tarlón. Röhögnöm kell.
Love most csapott vállaira csúsztatja friss, méretre igazított ingét, aztán megfordul, hogy harci pózában nézzen szembe velünk. Uramisten, azt a „felderítő őrjárat”- pofát vágja. Csatába megyünk, igenis uram, szembeszállunk a hunokkal. Egyszerre könnyebb görnyedten tartanom magam. Ott érzem a kolbászt, ahol a szívemnek kellene lennie.
Végig kell szenvednünk Love egyik eligazítását. Ez rendszerint olyasminek az újrakérődzése, ami a hadosztálytól szivárgott le, ahol valami kreatív lélek álmodta meg, vagy maga a hadsereg hírszerzése holmi másfél évvel ezelőtt készült légi felvételekből. Azt azért el kell ismernem, hogy Love-nak van drámai érzéke; ez valószínűleg onnan ered, amikor még méregdrága koporsókat árult gyász sújtotta öreg hölgyeményeknek.
Felemeli a jelölőceruzát, és a térképre bök.
- Ware hadnagy, Knott szakaszvezető, mint tudják, itt az Ardenneknek ezen a szakaszán egy kialakulatlan, ugyanakkor statikus frontunk van.
Ránk néz, hogy lássa, megértettük-e ezeket a nagy szavakat. Elsüti egyik Robert Taylor - pillantását, fölfelé a szemöldöke alól. Atyaisten, ez az! Tudtam, hogy Love ismerősnek látszik; hiszen afféle buzis Robert Taylor.
- Két közvetlen, harmadrendű út keresztezi egymást itt, majdnem az erdő közepén. A kereszteződésnél van egy kastély. A keleti szélen, itt, van egy vadászlak. Erős a gyanúnk, hogy a fritzeknek van ott egy megfigyelőállásuk.
Huhuuu, fiú, sűrűsödik a trutymó. Egyszerűen lopóddzunk ezek mögé a fickók mögé, és fogjunk el néhányat. Úgy érzem, itt ájulok el az S2-sátorban.
- Knott, maga beköltözik a kastélyba a lecsökkent létszámú rajával. Vigyenek két dzsipet, az egyikre szereljék fel az ötvenes kaliberű géppuskát, vigyenek továbbá egy heti fejadagot. Vigyen egy 506-os rádiót is, és tartsa velünk a kapcsolatot.
Erről volna szó? Csakugyan azt mondja nekem Love, hogy egy kastélyban fogunk lakni? Várok.
- Szemmel kell tartanunk minden esetleges előörsöt a térségben. No, Knott szakaszvezető, a raja most nem panaszkodhat. A zsenipalánták élhetnek, mint a királyok.
Mosolyog, azzal a temetkezési vállalkozói mosolyával, mint egy vámpír, aki tudja már az elkövetkezendőket.
Love befejezte toalett utáni, reggeli előtti katonai hadműveletét. Végigcsináljuk a tisztelgéses elbocsáttatás egész szertartását, aztán gyorsan lekopok Ware-ről. Szükségem van a raj tanácsaira. Talán ez lehetne az az esély, hogy kiszállhassunk a háborúból. Egy teljes hét, amikor senki se lát.
Hülyeség! Végig fogjuk csinálni. Hétszentség, hogy dajkálni fogjuk Love kastélyát, egy fagyos erdő kellős közepén, ami teli van olyan hapsikkal, akik megpróbálnak megölni minket.
Nem tudom, mitől gondoljuk, hogy olyan fene okosak vagyunk. Csak mert meg tudjuk csinálni a teszteket, keresztrejtvényeket fejtünk, bridzselünk, sakkozunk és más játékokat játszunk, meg átkozottul sokat olvasunk, azt hisszük, hogy különlegesek vagyunk. Ha objektíven nézzük, az olyan szarok az igazán okosak, mint Love meg Ware. Ők életben maradnak. EZ az intelligencia.

Wilkins kivételével még mind szüzek voltunk: tizenegy kelletlen szűz, akik nem készültek fel a halálra. Nem tudom, ez a sok szüzesség pusztán a kor normális tényezője volt-e, vagy pedig van valami negatív korreláció a szexuális érettség és az intelligencia között. Az is lehet, hogy csak véletlenül nem sikerült pont nekünk a megfelelő időben bejutni megfelelő helyre. Ki tudja.
Azt hiszem, Morrie hozakodott elő az ötlettel, de lehet, hogy Shutzer volt. Mind a négyünknek sikerült hétvégi kimenőt kapnunk, nekiindultunk hát a városnak, felhajszolni egy kedves, engedékeny kurvát, aki megszabadítana minket nyomorúságunktól, beavatna a férfilét rítusaiba, és felszabadítana ötujjú özvegyeink magányos vigasza alól.
Négyünknek összesen ötven dollárunk volt, abból tíz a szobára kellett a Jefferson szállodában. Gordon volt ott, Shutzer, Morrie meg én. Úgy okoskodtunk, hogy ha többen lennénk, az már valamiféle tömeges erőszak lenne, nekünk pedig romantikusabb elképzeléseink voltak.
Sokat spekuláltunk és vitatkoztunk, miféle nő is kellene nekünk. Azt hiszem, mindegyikünk félt, hogy ha egy igazi nővel kerül össze, nem fog tudni boldogulni vele. Megegyeztünk abban, hogy tisztán a véletlen fogja eldönteni a sorrendet, így hát snóbliztunk rá. Morrie nyert, Shutzer lett a második, nekem jutott a lucskos harmadik hely, Gordonnak pedig a farka.
Annál több eszünk volt, hogysem az Összfegyvernemi Klubban hajkurásszuk a csajokat. Mind megpróbáltuk már ezt egyszer-másszor, de az erkölcsi erők nagyobbak voltak a taktikai ügyességünknél. A kocsmákban a csaposlányok általában túlságosan profik voltak számunkra. Egyikünk se tudta volna megütni a mércét egy valódi katonavárosi kurvánál, és egyikünk se volt hajlandó trippert vagy szifiliszt kapni. Alaposan kiokosítottak minket a seregben nemibetegségekről szóló spéci filmekkel. Ezeket a gennyedő szájakról és kifekélyesedő pöcsökről szóló filmeket rendszerint kaja előtt vetítették. Istennek hála, fekete-fehérben. Jim Freize azon erősködött, hogy ez amolyan 'a priori' népességszabályozás. A háborút ugyanis közmegegyezéssel, 'ex post facto' születésszabályozásnak tartottuk.
Valószínűleg olyasféle csajt szerettünk volna, aki arra a lányra emlékeztet, akit elvittünk, vagy szerettünk volna elvinni az érettségi bálunkra. Morrie meg én tudtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem tudtunk volna hozzányúlni. Nem tudom, ténylegesen mit is gondoltam, mi egyeztethette volna össze képtelen romantikus elképzeléseimet azzal, ami akkor sürgető testi követelésnek látszott.
...
A lány a legmerészebb álmaimat teljesíti be. Nem lehet több húsz évesnél és gyönyörű. A csukott ajtóban áll, ránk mosolyog. Tüstént tudom, hogy nem lennék képes végigcsinálni vele. Örülök, hogy én vagyok a harmadik a sorban. Beiszkolok a fürdőszobába, Gordon és Shutzer utánam jön.
- Akár kényelembe is tehetjük magunkat. Sose lehet tudni, mennyi idő kell egy ilyen hapsinak, mint Morrie.
Shutzer játssza a nagyfiút, de remeg a keze, és a hóna alatt meg a lapockáján átizzadta a nyári ingét.
- Tudjátok, a lány azt mondja, csak úgy, ingyen csinálja: "akármit a fiúkért, akik a tengerentúlon harcolnak".
Lehúzza átizzadt ingét.
- Won't, nem fogod elhinni. Bementünk minden kocsmába és csehóba, végigjártunk minden rémes, sötét utcát, egész úton vitatkoztunk. Mikor végre megegyeztünk egyben, az csillagászati árat kért, húsz dolcsi lett volna egy menet, semmi csoportos kedvezmény.
Ledobja az ingét a földre, és megnézi magát a mosdó fölötti tükörben. Kinyom a füle alatt egy pattanást.
- Éppen megvettük a bourbont, és már majdnem feladtuk, amikor rátaláltunk erre a csajra. A francba voltunk, egészen a Greyhound pályaudvarnál. Ott ült az egyik fapadon. Gordon odamegy és elkezd vele beszélgetni. Mire észbe kapunk, már el is mondtuk neki, hogy keresgéltünk egy kurvát, aki kimagozna négy túlérett szüzet. Röhögünk, erre a lány ott helyben, mint derült égből a villámcsapás jelentkezik, hogy ő eljön velünk. Atyaisten, az ember sosem tudhatja! Azt hittem, ugrat, de komolyan gondolta, és nem kerül egy vasunkba sem.
Shutzer megint megnézi az óráját és nekidől a hálószobába vezető ajtónak.
- Hé, Morrie, hogy megy odabenn?
Semmi válasz. Shutzer az ajtóra tapasztja a fülét.
- Lehet, hogy a csaj megmarkecolta, és lelépett. Altató vagy gumibot. Bármi lehet.
Shutzer lassan, csöndesen kinyitja az ajtót, bekukucskál, bemegy. Egymásra nézünk Gordonnal, és bemegyünk Shutzer után.

Mind a hárman ott ülnek törökülésben az ágyon. Shutzer és Morrie még mindig fel van öltözve, már ha az olajszürke katonai alsóruhát öltözéknek lehet nevezni. A lány kombinéban van és sír. Gordon meg én az ágy szélénél állunk és hallgatjuk a sztorit.
Egy Matt nevű fiúnak volt a menyasszonya. A neve Janice. Matt elesett a szicíliai partraszállásnál. Janice csak egy hete tudta meg. Lejött ide, végignézni azokat a helyeket, ahol Matt rövid katonaélete során utoljára járt. Gólya a Penn State Egyetemen, de nem fog visszamenni az iskolába. Húszéves. Azért jött ide, hogy megölje magát, de nem volt hozzá bátorsága; most meg mása sincs, csak a buszjegye visszafelé.
Na ehhez mit szóltok?
Azért kezdtek el beszélgetni, mert zavarban voltak. Elkezdtek csókolózni, aztán a lány sírva fakadt, és így derült ki minden.

Az a vége, hogy összetoljuk az ágyakat egyetlen nagy ággyá, és elkezdjük iszogatni a papírzacskóban lévő bourbonunk maradékát. Öten vagyunk egy ötöd gallon kétharmadára. Lehet, hogy ennek van valamiféle matematikai értelme, de akkor ez volt ennek az egész éjszakának az egyetlen logikus része. Olyan volt, mint egy le nem forgatott háborús film pornóváltozata, melynek Shirley Temple a sztárja Audie Murphyvel.
Janice csak egyetlen férfivel szeretkezett, Mattel, közvetlenül mielőtt a fiú elment. Most önként felkínálja magát valamennyiünknek. Erősködik, hogy igenis ezt akarja csinálni.
Ez persze kihozza az elmélkedő, veszekedő, vitatkozó embert mindegyikünkből. Bűntudatosak is vagyunk, meg ijedtek. Ezt az ötletet, ezt az egyszerű, kedves elgondolást mindenféle kétes okoskodásnak kell alávetnünk. Hajnal előtt letesszük magunkat, elalszunk; fáradtan, középrészegen, bensőségesen befészkeljük magunkat kétszeresen dupla ágyunkba. Ahogy az új nap feltörő fénye szürkévé változtatja a szobát, Janice csöndesen, titokban, félig álmainkban, mindnyájunkhoz odajön: Mikulás és húsvéti nyuszi. Sírunk és vihogunk, átléptük a mitikus határvonalat fiú és férfi, férfi és halál közt.
Janice visz minket magával.

UI: Nekem személy szerint mindig kísérteties érzés maradt ez az első szexuális élményem, amikor egy Matt nevű halott fiú álarcát viseltem. És még mindig, mind a mai napig, ott lappang bennem az az érzés, hogy minden nőnek, akivel csak szeretkezem, valaki más, egy ideális alak van a szívében, és jár az eszében.

                                                               (William Wharton: Éjfélre kitisztul)

A nap kérdése:

Mik azok a dolgok, amikből, ha adsz, nem lesz kevesebb neked?

Életemben nem kaptam még ennyi puszit "idegenektől", mint ezen a hétvégén. Ezen felbuzdulva elkezdtem jókívánságokat küldözgetni mindenkinek, aki közel áll a szívemhez (hát nincsenek túl sokan:), ráadásul mindenkivel kedves voltam, a hülye cinikus poénjaimat is leredukáltam (a legtöbben úgysem értik), és a végén megállapítottam valamit. Jó érzés kedvesnek lenni. Amikor egy vadidegen ember mosolyogva áll fel az ügyfelek székéből, mert jó volt neki kicsit velem beszélgetnie... és ezek után mindenki, de kivétel nélkül, boldog karácsonyt kívánt nekem... remélem, hogy tényleg boldog lesz ez a furcsa karácsony, amikor én vagyok a családfő, és ez után a kusza év után leülök majd szenteste a fiaimmal nyomdázni, mert azt kapnak tőlem.

Boldog karácsonyt neked is:)

 

Na, itt folytatom, ha már egyszer karácsony...

Gondoltam, miért ne, menjünk templomba. Úgysincs igazán megfelelő hangulatom, majd ott talán átérzem azt, amiről tulajdonképpen szólnia kellene ennek az ünnepnek. Micsoda mázli, nem is misére hívott a kiírás, hanem pásztorjátékra. Domekem szokás szerint már az utcán folyamatosan beszélt és kérdezett: anya, miért ugat a kutya?, anya, hogy hívják azt a bácsit, aki itt lakik?; és minden járókelőt leszólított: téged hogy hívnak? az emberek zavartan néztek (micsoda intim kérdés:), aztán feleltek ennek a fura törpének, aki egy cseppet sem fél senkitől, mire ő azonnal továbbment gondolván: megmondtad a neved, akkor már nem is vagy érdekes, szaladjunk, ha valaki visszakérdezett, akkor a válasz csak ennyi volt: nem mondom meg.

Beültünk a kicsit átalakított templomba. A szentély helyén szőnyegek, meg is lepődtem, hogy ezt egy katolikus templomban megengedik, örültem is, micsoda haladó szellemű keresztény társaság. Nagyon nehezen találtunk helyet, csak egy pótszék jutott hármunknak a padsorok között, de persze nem bántam. És elkezdődött. Mindent megtettem, hogy elhallgattassam... de csak beszélt, beszélt... és igazából nagyon vicces volt, jókat nevettem magamban, csakhogy mellettünk egy nő ült, aki egyetlen egyszer sem mosolyodott el, pedig az előadás is mosolyognivaló volt (ja de, egyszer, amikor egy baba hatalmasat büfögött mögöttünk), aztán kb 10 perc után rá is szólt Domira, hogy hallgasson. Én meg akkor felálltam, felöltöztettem őket és eljöttünk inkább. Megkeseredett a szám, ahogy kifele a tömegben egy nő még hozzánk szólt: az egész templom tőled zeng. Igaza volt, Domek nem elég, hogy beszélt, de hangosan, de aki ezt zavarónak hallotta egy szentesti pásztorjátékon, az nagyon szerencsétlen ember (erről eszembe jutott egy jelenet a névadó filmemből... ülnek a moziban, még nem megy a film, és beszélgetnek, mire valaki odapisszeg, hogy csend legyen. Erre a pasi hátrafordul: egy hot-dog énekel! Maga azt akarja hallani, ahogy egy hot-dog énekel?! Na jó, nem jó hasonlat, csak úgy beugrott). Hazafelé (miközben persze folyamatosan reflektáltam a szóáradatra) azon gondolkoztam, hogy kell-e kezdenem valamit ezzel a helyzettel. De aztán rájöttem, hogy az óvodában úgyis leszoktatják majd erről. Pedig igazán szórakoztató, még ha ilyen esetek történnek is miatta. Na és, ami tényleg megrémisztett ezután... egy könyvet nézegetve megkérdezte: ez milyen betű? Még 3 éves sincs, óvodába se jár... azt se tudom, hogy honnan tudja, hogy a könyvekben szavak és betűk vannak. Ugyan esténként mesélek nekik, de a saját olvasás eddig nem volt több képnézegetésnél. Segítsen már valaki... hogyan kell felnevelni egy zsenit?:) 

(Meg kell mutatnom Dávid véleményét a dologról: http://64.233.183.104/search?q=cache:zZXbEz4blk0J:www.virtus.hu/index.php%3Fid%3Ddetailed_article%26aid%3D6222+hogy+nevelj%C3%BCnk+fel+egy+zsenit%3F&&hl=hu&&ct=clnk&&cd=9&&gl=hu

köszönöm, jól esett:D)

már megint ezeket az elcseszett rózsaszín betűidet nézem, ahogy leírod ezt a szót mindig: anyag, mint amikor én azt mondom: narancslé, és mesélsz, és csodálatos, (és mintha óriások lépteit hallanám), és persze gőzöd sincs arról, hogy ilyenkor a monitor előtt ülve bőgök a tehetetlenségtől és gyűlöllek

https://www.youtube.com/v/2hnpf-XPOnw&rel=1

 

 

a rossznak se könnyű kedves Péter, mert jónak lenni biztos nem kényszer

A szomszédnője mondta meg vacsora közben, hogy a kis Dotter magántanár lesz. Szorgalmas ember, biztos kezű sebész, a klinikán szeretik, és a menyasszonya megcsalja - így mondta a szomszédnője. Dotter szemben ült velük, szórakozott és szimpatikus volt; szeretett volna hosszasan elbeszélgetni vele, mert futólag ismerte csupán a társaságból. Tudta róla, hogy citrommal eszi a sültet, és cukor nélkül issza a feketét, de nem ismerte a véleményét életről és halálról, rákdiagnózisról és az ír szabad államról, holott mindez nagyon érdekelte volna. Milyen rejtély tud lenni egy ember, gondolta, egy ilyen Dotter, aki most szemben ül velem, és óvatos kritikát mond egy szoborról, amit nem látott, micsoda titok! Lehet, hogy sosem bírok a közelébe férkőzni, soha; az emberek, ha szembekerülnek egymással, lesütik a szemüket, és kapkodva és unottan beszélnek közömbös és unott dolgokról, hazudnak csak azért, nehogy a "lényeg" kerüljön szóba, az a kínos és szemérmes valóság, amit egy életen át eltitkolunk.

Később, amikor szivarozva sétáltak a szalonban, meglepetten látta, hogy tévedett. Dotter őszintén, nyíltan felelt a kérdéseire, mint akinek nincs mitől tartania. Láthatóan rokonszenvezett vele; elmondta, hogy sokat dolgozik, szexuális problémái vannak, és nincsenek barátai. Ezt szinte asszonyos kacérsággal mondta, szeme sarkából pillantott rá, kihívóan. A vállára tette a kezét, felhevülve beszélgettek, mert melegük volt. A sok étel, a nehéz italok forróságában nagy barátság csírázott ki köztük; mind szaporábban beszéltek, sokat nevettek, és hosszasan szorítottak kezet, amikor egy véleményen voltak. Megszerették egymást. Kellemes este volt.

Éjfél után, midőn kiléptek a kapun, mindketten mámorosak voltak. Szédült léptekkel siettek végig a ködös utcákon, a lelkük lüktetett a hirtelen barátság izgalmában. A kis Dotter megállt a sarkon: - Te!... Nekem nincs kedvem hazamenni... Menjünk el valami mulatóba, ahol zene van meg nők... Nincs kedved? - Bosszankodott. Szívesen ment volna, de nem volt nála pénz. Úgy tervezte, hogy vacsora után hazamegy, és nem is hozta a tárcáját. - Ugyan! Késő van már! - Fél egy. Most kezdődik az élet. Ne légy már olyan álomszuszék! Meglátod, nagyszerűen mulatunk! - Nézd... megmondom úgy, ahogy van. Véletlenül nem hoztam magammal pénzt, nem gondoltam, hogy elmegyek valahová... Dotter lelkendezve: Ugyan! Nevetséges! Velem jössz, vendégem vagy és punktum! - Erről szó sem lehet... - tiltakozott- , hacsak úgy nem, hogy holnap átküldöm a kórházba a pénzt. Rendben van? - Ahogy akarod, majd alkalomadtán megadod. Fő, hogy megyünk.

Elindultak. Dúdolva ballagtak, levett kalappal, karonfogva. A mulatóban becsíptek, és összevesztek a pincérrel, aztán még jobban becsíptek, és kibékültek, aztán hajnalodott, s ők fizettek. Megnézte a számlát, az összeg felét cédulára írta, de ezt rögtön elvesztette. Búcsúzás közben a gőzölgő hajnalban még odaszólt Dotternek, könnyedén: - A pénzt, ha megengeded, majd holnap... - Ugyan kérlek, szót sem érdemel... És elváltak.

Aztán rengeteg dolga volt, heteken át. Nem találkozott a kis Dotterrel sokáig, csak nyáron találkoztak újra, az uszodában. Dotter nagyon örült,neki azonban a pénz jutott eszébe és dühös lett. Benn ültek a vízben, pénze a kabinban volt, s még az említése is komikus lett volna. Nem szólt. Hetek múltak, s ők nem kerültek össze. Néha az utcán köszöntötték egymást, Dotter barátságos mosollyal, ő ideges biccentéssel, mert úgy érezte, hogy barátja megveti. Sértve érezte magát, s mind gyakrabban jutott eszébe az orvos. Fojtott dühvel gondolt rá, s ha egyedül volt, ökölbe szorult a keze. Társaságban sokat beszélt róla kétértelműen, megvető hangsúllyal, mint aki tud valamit, de nem szívesen nyilatkozik. Csak annyit mond, hogy az orvosnak nincs rendben a szénája. - Bevallom, sose szerettem Dottert - szokta mondani. - Velem szemben mindig korrekt volt, de azért... bár semmi bizonyosat nem tudok, de mégis, az ember érzi, kivel áll szemben... ugye? Többet nem mondott. Igaz, maga sem tudta, miért gyűlöli az orvost. Homályosan emlékezett ugyan, hogy egyszer adósa maradt a mulatóban, sőt az összeget is tudta, de nem küldte el a pénzt, mert nem akart kapcsolatba kerülni ilyen aljas emberekkel. Mert, hogy aljas, az biztos; idővel, amint múltak a hónapok, pozitív műhibákat is mondott Dotter praxisából - persze bizonyítékai is vannak... A pletyka terjedt és duzzadt; apró bűnők és komiszságok tapadtak Dotterre. Semmi sem volt igaz, mégis szívesen elhitte mindenki. Az emberek általában az apagyilkosság mértékével mérik egymást, s ami ennél enyhébb, az mindenkiről feltételezhető. Dotter praxisa rövidesen összezsugorodott. A kórházban görbén néztek rá, mondván, hogy jó orvos csak jó ember lehet, Dotter azonban... a menyasszonya kiadta az útját, a főorvos egy napon  nem fogadta a köszönését, s med. univ. dr. Dotter beadta a lemondását. Eltűnt az emberek szeme elől. Mondották, hogy koldusszegény külvárosi praxist folytat, mások halála hírét költötték, de biztosat senki se tudott. Néhány év alatt megfeledkeztek róla. És ő se gondolt rá többet.

Évek múlva váratlanul eljött hozzá. Kopottan, lerongyolódva, alázatosan, mint aki kérni jött, s ő leereszkedően fogadta, mint akihez kérni jöttek. Nagy belső elégtételt érzett, olyan "lám megmondtam előre" - féle örömet, s emellett eltörpült minden régi gyűlölet. Szeretni kellett Dottert, ahogy itt állt előtte, legyőzve és megtaposva, nem ellenfél immár, csak alamizsnáért jelentkező koldus. Segíteni kell rajta, elfeledni a bűnöket, és mindazt, amiért gyűlölni kellett.

- Bocsáss meg, hogy zavarlak - milyen esetlenül cseng a hangja -, tudom, hogy elfoglalt ember vagy, de nem felejtettem el a barátságodat... Jelentéktelen szívességről van szó. Jólelkűen fogott vele kezet: - Okosan tetted, hogy hozzám jöttél. Láthatod, az emberek mily rosszak, hamar felejtenek, hamar tovább mennek. Én sose tolakodtam a jóságommal, de most örülök, hogy szívességet tehetek. Dotter melegen néz rá: - Te vagy az egyetlen, aki a barátomnak mutatkozol. Visszaadod a hitemet. Már azért is hálás vagyok, hogy nem dobtál ki... igazán jó vagy hozzám! - Persze, hogy az vagyok! Te a barátom vagy, bár bizonyosan lesz olyan ember, aki esküszik rá, hogy az ellenséged vagyok. Mindenesetre rendelkezz velem. Dotternek remeg a hangja: - Talán nem is illendő, hogy most kérjem tőled, de nagyon szorult helyzetben vagyok... kétségbeejtő a szituáció... de te bizonyosan megértesz... kis összegről van szó... nálad nem is számít... és egyszer én is adtam neked, emlékszel? A bárban... - Igen... azt hiszem... emlékszem.. Mennyi is volt az? Dotter bíztatóan mosolyog: - Tizenkettő-hatvan!

Érzi, ahogy elönti a forróság. Egyszerre megérti, miért gyűlölte ezt az embert, konokan és eltökélten, de hát lehet ezt csodálni? Aki ilyen kínos pontossággal vágja a fejéhez ezt a nyomorult összeget, mintha vádolná, hogy ezzel tette tönkre, mintha ezen fordult volna meg az élete, ezek a tizenkettő-hatvanon. Romlott ember ez, elvetemült fráter, ezt gyűlölni kell...

Uralkodik magán. Átadja a pénzt, de már nem néz a szemébe, s hideg, ellenséges hangon szól: - Tessék! Itt a pénz... de kérlek, a közeljövőben ne számíts rám... magam is nehéz helyzetben vagyok... tudod, a súlyos viszonyok! Tizenkettő-hatvan... és most mennem kell... ne haragudj...

Dotter elmegy. Kissé szédül, ahogy leér az utcára. Zsebre vágja a kezét, de a pénz égeti, süti a bőrét. A barátságuk vérdíja, érzi, hogy hibát követett el, elhamarkodta a dolgot, vagy talán nem lett volna szabad figyelmeztetni a barátját, valami hiba történt, az biztos. Csak nem tudja, hol. Előveszi a pénzt. Szégyelli magát, kínlódik. Megszámolja a pénzt. Nincs tévedés. Pontosan tizenkettő-hatvan.

                                                                   (Örkény István: Gyűlölet)

Elszabadult az agyam, valamit látok, és egyre kevésbé homályos... figyeld meg, egyszer csak ideér, és én akkor a nemmegmondtam? nézésemmel nevetek majd rád.

Ma hetek óta először megyek be Pestre. A Blahára kell eljutnom, ezért felszállok a hatosra, és beszorulok a sok ember közé, akik szintén utaznak valahová. Teljesen elfelejtettem már, hogy milyen így heringezni, hogy a fenekemen érzem, ahogy a mögöttem álló férfi kivesz valamit a táskájából. Szerencsére nem akar inzultálni - bár valahol mélyen erre is felkészülök -, így aztán a szokásos játékot játszom, amit mindig, ha sok ember között vagyok és nem kell beszélnem. Figyelem őket, ahogy be vannak csukva, véletlenül sem néznek egymás szemébe, lehajtják a fejüket, vagy olvasnak, esetleg úgy tesznek, mintha olvasnának. Csakhogy ma, ezen a villamoson különös dolog történik. Beugrik egy kép, már nem a villamoson vagyok, hanem egy zárt, szürke faburkolatos vagonban, pont olyan, mint amikkel a koncentrációs táborokba szállították a zsidókat, a sarokban egy vödör bűzölög, egy lány guggol fölé, az arcán zaklatottság, zavar és szégyen, pedig mindenki elfordul, úgy tesznek, mintha nem lenne abban semmi különös, hogy a lány előttük és ebben a helyzetben pisil, vagy úgy, mintha itt se lenne. Látom a rácsokat az ablakon, üveg helyett, hideg van és fázom, az emberek mind egyformák, és mintha az egész fekete-fehér lenne, hiszen csak egy filmben láttam, de most nem csak nézem, ott vagyok benne... de ez csak akkor tudatosul bennem, amikor újra a villamoson vagyok, és az előttem álló, félig elfordult pici nő arcát nézem; feltűnik, hogy milyen szép, hiába csukja be magát, nem tudja eldugni a szép bőrét, a pisze orrát, a kék szemét.

Leszállok, gyalog megyek a szokásos mozimhoz, az egyik kapualjban egy hajléktalan a kétéltű embert olvassa, ezen persze nevetnem kell, na meg azon is, hogy éppen olyan kiadás, amilyenben nekem is megvolt régen, Delfin-könyvek...belenézek a szembejövő arcokba, nem bírják elviselni, elfordulnak, csak egy hosszú, világos kabátot viselő nő néz ugyanúgy egyenesen a szemembe, egészen végig, ahogy jön felém, mikor éppen elhaladna, elmosolyodunk... aztán az aluljáró lépcsőjén felfelé megfigyelem egy férfi arckifejezését, ahogy egy rokkant, szintén a lépcsőn közlekedő nőre néz. Nem tudja eldönteni, hogy segítsen-e, látom, ahogy ugyanazok a gondolatok peregnek az agyában, amik az enyémben is szoktak hasonló helyzetben, és ugyanúgy is cselekszik: vár, hogy megy-e a dolog egyedül, csak áll és ott van, hátha szükség lesz rá. Nem várom meg, hogy a jelenet befejeződjön, de tudom, hogy a férfi megkönnyebbül  majd, amikor ennek vége és mehet majd tovább, kicsit büszke is lesz arra a nőre, "megy ez neki egyedül is, nem kellek..."

A film. Hát Istenem, nem lehet mindig szerencsém, és persze a nők miatt a kisebbrendűségi érzésem is feltör, mert nekik persze tökéletes a bőrük és az alakjuk. Hogy mi mindenre képes a számítógép:) Na nem baj, hazafelé a vonaton fél év kihagyás után újra Hiperkarmát hallgatok. Katarzis. Azt hiszem, hogy 30Y-t és Quimbyt is elteszem aludni, hogy átélhessem majd újra ezt az érzést.

 

Most felhívnálak. Létezik-e az a szám, létezik-e az a telefon...

Keglovits Klára

Szín vagyok

Fehér vagyok. Szikrázó, tiszta, lélekfehér.
Vagyok a felfelé fordított béketenyér.
Sárga vagyok. Vidám, napsütötte, sugársárga.
Vagyok a magának fénylő csillagárva.
Narancs vagyok. Ízes, illatos, vérnarancs.
Vagyok az elmosolygott csókparancs.
Vörös vagyok. Szenvedélyes, izzó, lángvörös.
Vagyok a forgó élet, az örök körkörös.
Rózsaszín vagyok. Naiv, álomrózsaszín.
Vagyok a mindenséget szülő kín.
Lila vagyok. Álmos, elmosódó, felhőlila.
Vagyok a reggel, az este illata.
Kék vagyok. Hideg, gúnyos, távolkék.
Vagyok az elérhetetlen, messzi ég.
Zöld vagyok. Természet örökifja, zsázsazöld.
Vagyok a nyugalom, az élet, az anyaföld.
Fekete vagyok. Gyöngéd, ölelő, puhafekete.
Vagyok a meg nem súgott titok szemfödele.
Szín vagyok. Élő, lüktető, való-szín.
Vagyok a végtelenbe haló sín.
Szín vagyok. Páratlan és páros szín.
Vagyok osztható és vagyok prím.
Szín vagyok. Összefonódó sok-sok szín.
Vagyok a vers és vagyok a rím.
Szín vagyok. Szerető, lelkes én-szín.
Vagyok a mélység, nem csak a felszín.

Késő... lassan utazom, nem várnak  

Késő, ez a lebegés elfáradt,

Késő, lusta, idegen tájon, múltam kapuját zárom, az a hang, az az álom....

Soha többé ne hagyjon el, de

Késő, minden hangszeren eljátszhatsz,

Késő, minden hamisat megbánhatsz,

Késő, szótlan csorog a könnyed, éjjel hazudni könnyebb, mégsem akarom többet...

Úgy se érzek mást csak, hogy régen

Késő, az a nevetés nem csábít,

Késő, az az ölelés nem számít,

Késő, még a szemedbe néznék, zöld és hideg a mélység, lehetsz maga a szépség...

Had ne mondjam el azt, hogy mit hiszek.

 

Késő... visszamenni, visszamenni,

Késő... jól szeretni, jól szeretni,

Késő... egymást többé nem sebezni,

Késő már

Késő... újra hinni, újra hinni,

Késő... elfeledni, elfeledni,

Késő... sejtjeinkben megfogant és fáj ezer apró halál.

Késő, hogy ha valamit nem mondtál,

Késő, hogy ha valaki más voltál,

Késő, már a hidak is égnek, vissza minek is nézzek, hagyjuk had érjen véget...

Had ne mondjam el azt, hogy mit hiszek.

 

Késő, régi menedék nem rejt el,

Késő, régi hangulat nem tart fel,

Késő, bárhogy hangolod újra, néhány mozdulat múlva máris szakad a húrja...

Úgyse számít már az, hogy mit hiszek...

 

---

 

Ahol már nem takar a sűrű festék,

Ahol a köpenyünk az ezüst nyár,

Ahol már nem hatnak a kétes eszmék,

Ahol a fenyegetés nem talál,

Ahol már nem evezek senki ellen,

Ahol a viharokat élvezem,

Ahol a cinkosom a szó, a szellem

Ahol a varázslatot elhiszem...

A szerelem befogad minket, jeltelen kapujába megtisztulva állj,

Ahova te vezetsz hozzám bújva, ott remélek áldást... talán

Ahol a szerelem vár.

 

Ahol a szavadat értem,

Ahol a lázad az arcomon érzem,

Ahol a többi csak álom,

Ahol a hajadat bomlani látom,

Vár és befogad minket,

Ott a szerelem oltalmaz minket...

"A szerelem csak addig tart, míg meg nem ismerjük a másikat. Míg ki nem derül, hogy utálja a kedvenc filmünket, hogy nem hajtja le a WC-deszkát, hogy ki nem állhatja a macskákat, a családunkat. Hogy nem szereti a munkáját, és ezt mindennap el is mondja, és gyűlöli, hogy mi pedig imádjuk. A szerelem csak egy pillanat, a többi már csak szenvedés vagy ami még rosszabb csendes beletörődés."

Nekem elfogadás. A tökéletes ismeret, amikor a másik azt is tudja, hogy önmaga lehet, mert nekem így kell, önmagaként, akármilyen legyen is. Lehet rossz is, vagy csak a társadalom számára elfogadhatatlan, ha szeretem, legfeljebb megpróbálom terelgetni, de nem ítélem el, és nem ábrándulok ki belőle. Éppen ez, a hiba, a mások számára nem tetsző az, amit szeretek, amitől az enyém lesz. Egyedül nekem mutatja az igazi arcát, csak én látom őt valójában, mert én vagyok az egyetlen az életében, akivel megteheti, akitől nem kell félnie. Nem játszma, nem unalmas hétköznap, nem felszínes élvhajhászás vagy csendes beletörődés. Szerelem.

Sokat hallgatok Katona Klárit, leginkább az első három lemezét, amiket még gyerekkoromban szerettem meg. Sajnos a későbbi lemezek, amikor már nem Presserrel dolgozott, közel sem olyan jók. Az ő hangjával tanultam énekelni, mivel az enyém is hasonló, de valahogy jobban vonzott az opera, kár, hogy akkoriban nem tudtam úrrá lenni az emberekkel szembeni félelmeimen. De még most is (pedig már 14 éve befejeztem az énektanulást), ahogy indul a zene, azonnal éneklem vele, megmozgatja a hangszálaimat, és még órákkal később is jó kedvem van tőle. Nem könnyű ezeket a számokat énekelni, oda kell figyelni, hogy valóban szép legyen, de azért szerencsére még mindig kijön az, hogy vigyél el:)

https://www.youtube.com/v/4CY36G3GQHs&rel=1

Sajnos a kedvenceim nincsenek meg jutubon, pl a Nélküled: http://zeneszoveg.hu/lyrics.php?lc=4468

Miért nem elég:

Úgy kezdődik el,
Mint egy édes, tejszagú bölcsődal,
és másnap minden odafagy.
Sírnék, de elringatnak szépen zengő jóslatok,
s az álom újból feragyog.
És keresem még és elakadok,
és keveslem már az áldozatot;
az életem vár és belehalok,
de ezért vagyok.

-Többet mért ígérsz?
Az a jó, amikor belenyugszom
Mondd meg, mért nem elég
földön az ég, égen a csillag?
Mért nem elég a végtelen vég, ami befogad?
Mért nem elég, mért nem elég bármire virrad,
mért nem elég százezer éj - egyedül?

Az első lépés jólesik
Kezem fogják még.
Oly szép a világ... nézd végig egyedül!
Folyósokon futkosva s néha négykézláb; járj iskolát
A lépcsősor, mely körbevisz
a mellszobor, mely másban hisz;
a vitrinben a boldogok;
kép a falakon és fal van a képeken
Tanulj meg élni szépen egyedül!

Az ajtórésből tömjén száll,
benn a boldog emberpár.
Legyünk áldva, és neveljünk együtt sok szép árvát...
Tanítsd járni s tarts ki míg látod, leköröz
sok újabb boldog örökös.
Egymáshoz oly közel
-ehhez is értünk-
testünk összeér,
s föltéptünk már égboltot, tengereket,
de aki tehetné és szeretem már és akarom már,
lelkem burkát fel nem tépi,
árvaságát át nem éli,
s maradok egyedül mindörökre...

Mért nem elég...

Csak, hogy teljes legyen a kép róla... van még egy emlékem vele kapcsolatban. A legkevésbé sem szép, hányingerem támadt, amikor a felnőttek ostoba módon a fülem hallatára beszélték ki a kedvenc énekesnőmet tíz éves koromban. Apám egyik barátja orvos, akkoriban mentőzött. Klári elájult egy orgia közepén és mentőt hívtak hozzá. És ő ott feküdt, meztelenül, le se tisztították, meg sem próbálták eltűntetni, hogy milyen megalázó helyzetben került ilyen állapotba. Azt hiszem, ez volt a pillanat ami után többé nem tudtam sztárnak tekinteni senkit, csak emberek, olyan, mint te vagy én. Talán még annyi sem.

hát ezen már tényleg csak röhögni lehet

 

jó befejezés, nem? csapjunk bele a szarba, úgysem tehetünk mást

Megint sikerült az őszinteségemmel valakit alaposan megbántanom. Persze az lehet a baj, hogy előtte nem voltam teljesen biztos abban, hogy mit is akarok. Haboztam, és nem hallgattam százszázalékosan a szívemre, mert az eszemmel akartam valaminek lehetőséget adni. Csak aztán jött valaki, aki ráébresztett arra, hogy mit is akarok valójában, és az előző döntésem máris butaságnak tűnt. Pedig nem is volt igazi döntés, csak egy ajtó nyitvahagyása. Ha tudnék valódi irodalmat írni, akkor most kanyarítanék egy könnyfakasztó sztorit arról, hogy mennyi minden kellene ahhoz, hogy egy férfi és egy nő ugyanolyan intenzitással szeresse egymást, és így minden rendben legyen.

De miről is beszélünk? Párkapcsolat? A cseten?!:)) Könyörgöm, ébredjünk már fel, ez csak valami rémálom lehet, amiben ábrándok basznak egymással testek helyett, ahol mindent úgy értelmezhetünk, ahogy akarunk, és még ha felnőttként és jóindulatúan állok is a dologhoz, akkor is csak egy véleményem van: ez egy szánalmas pótlék, a valódi emberi kapcsolatok, az élet pótléka, ahol számítógépek előtt ülve próbálunk valami kis örömet csempészni az üres, unalmas vagy érzelemszegény mindennapokba. A cset csak két dologra használható jól: ismerkedésre (csak az első lépéshez!), vagy játékra, a gőz levezetésére. Talán jobb, mint a balázssót bámulni a tévében.

Kérlek, ébredj már fel, keress magad körül embereket, könnyen megteheted, csak beszélgess velük úgy, mint velünk, és hidd csak el, azért táplálsz valódi érzelmeket mondatok és képek iránt, mert valami nagyon hiányzik az életedből, leginkább maga az élet. Na és ami belőled hiányzik, az a bátorság és a tettvágy, ami ahhoz kellene, hogy abbahagyd ezt a hülyeséget, amire te tényleg nem vagy rászorulva.

Amit pedig magamnak felírhatok tanulságként: vannak helyzetek, amikben szép lehetek, de okos nem, valakit mindenképpen megbántok, és nekem kell eldöntenem, hogy ki lesz az, legfeljebb az időzítéssel variálhatok. Hogy legközelebb hazudok-e inkább (az őszinte, bántó szavak kimondása helyett), tudva, hogy a másiknak most erre van szüksége... hát ezt most nem tudom.

nem írok rólad:)

Sikerült megint olyan ajándékot vennem valakinek, ami engem is túlságosan érdekel. Vagyis kibontottam. Ez egy hangoskönyv: Popper Péter - A belső utak könyve. Leírom belőle azokat, amik mindenkinek fontosak:

Az emberek elmentek a delphoi jósdába, a jövőjükre voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod: te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja a jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni a sorsodat is. Ez a "gnóthi szeauton" igazi értelmezése. Ma úgy nevezzük: pszichoterápia.

Ki vagyok én? Hol a helyem a világban? Miért vagyok boldogtalan? Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném? Miért nem tudok én szeretni? A kérdezés már eredmény. Mindenesetre messzebb vezet, mint önmagunk tömjénezése, és a környezet, az objektív körülmények vádolása.

Bármilyen furcsán hangzik, az önmegismerés és a változtatás lehetőségének belső előfeltétele: önmagunk szeretetteljes elfogadása. Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek. Csak destrukciót, rossz kedvet szül. Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson BELÜL lehetséges. Nem ellentmondás ez? Ha jól odafigyelünk a szavak értelmére, világossá kell válnia, hogy az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent. A valóság tiszteletét, legyen az bármilyen. Talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a további lépés kiindulópontjává. A valóság - akár saját belső valóságunk - eltorzítása, hamis tükrözése, eleve elutasítása mindannak, ami nem felel meg illúzióinknak, a nem odafigyelés, az előítéletek, az axiomatizált elvek mind akadályai a megismerésnek és az ember belső forradalmának.

(Ha valakit tényleg érdekel: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/popper1.html#3)

Reggel sikerült úgy megcsúszni a kocsival, hogy majdnem karamboloztunk, utána úgy összevesztem Takyval, hogy ez végképp betette a kaput, majd délután jött a levél, hogy a találkozás megint csúszik... most akkor ez egy rossz nap?:)

Úgy döntöttem, hogy nem. Mert igaz, hogy amikor megcsúsztunk, akkor szörnyen féltem, főleg, hogy mögöttem ültek a fiaim... csak pörögtünk az úton, mint valami hülye körhinta. Utána még órákig remegett a kezem, de amikor visszafele mentem az úton, akkor láttam, hogy másnak nem volt ekkora szerencséje, és ugyanazon a helyen valaki szembe is jött, így aztán az a másik a mentőben átkozhatta ezt a napot. A Takyval való veszekedésben az volt a jó, hogy végre annyira megharagudtam, hogy pontot tettem egy évek óta tartó savanyú állapot végére. Igaz, hogy majdnem megvert, de csak majdnem:) És mostantól minden más lesz, azt fogja kapni tőlem, amit érdemel, vagyis semmit.

Az, hogy elmarad ez a nagyon fontos találkozó... mi is ebben a jó? Semmi:D Talán csak az, hogy Dávid két héttel hamarabb megszabadul a fájdalomtól. Na és eszembe jutott, amit a második anyám számolt ki nekem: ez az év lesz a mélypont az életemben. Csak jövőre kezd emelkedni megint, és onnantól újra boldog leszek, ahogy régen is. Remélem, hogy igaza van:) Még ha nem is hiszek a számmisztikában....:)

nagyon hideg van most a szabadbanpisiléshez

Munkaidő alatt unaloműzésként olvasgatom a kolleganőim újságjait. Csak pletykaújságok, Story, Blikk, Kiskegyed (őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, hogy melyik "sztár" mikor kivel mit csinált, a cikkek stílusától pedig leginkább hánynom kell - legjobban attól tudok heveny gyomorgörcsöt kapni, amikor egyes képekhez láthatóan abban a pillanatban kitalált szöveget tesznek, az igazsághoz hangyányi köze sincs), néha akad Wellness újság vagy Nők lapja.

A Wellness újságot olvasgatva tűnt fel nekem egy dolog, amit igencsak furcsállok. Elkezdtem hasonló tartalmú cikkeket keresgélni, de nem találtam olyat, ami leírta volna azokat a tapasztalatokat, amiket én szereztem. Téma: a fogyókúra. Örökzöld és változatos, ezerféle lehetőség közül lehet választani, bogyókat szedni, nem enni, ehetetlen izéket kutyulni, kalóriákat számolgatni, és persze mindenféle tornákat végezni mellette. Ebben az újságban személyes sikertörténetek vagy legalábbis próbálkozások is olvashatóak, de hiába olvastam végig mindenféle edzéstervet és táplálkozási ötletet, a legfontosabb dologról sehol sem beszéltek.

Saját tapasztalatból tudom, hogy ezek a fogyókúrák, akármilyen hasznosak vagy használhatóak is, önmagukban nem sokat érnek. Legtöbbször alapvető életmódváltásra van szükség, amire kevés ember képes. Ennek a legfőbb oka az, hogy eszünkbe sem jut gondolkodni azon, hogy miért is eszünk jóval többet, mint kellene. És szerintem itt a lényeg. A mai ember unalomból, megszokásból, vagy  egyenesen függésből eszik. Ezért aztán mielőtt az ember gyermeke (leginkább lánya) elkezdene megszabadulni a fölös kilóktól, tartson önvizsgálatot. Azt kell kideríteni, hogy mit pótol az evéssel. Mi az, amiért ezzel a nagyon egyszerű és társadalmilag támogatott módszerrel próbál örömet csempészni az életébe. Ha az evés már addikció, akkor meg kell keresni azt a dolgot is, amire érdemes lecserélni ezt a függőséget. Ez lehet az edzés vagy bármilyen tevékenység, amivel nem okozunk kárt magunknak (vagyis az alkoholra való rászokás ugyan fogyaszt, de nem tekinthető kívánatosnak:). Ha azért eszünk, mert örömtelen az életünk a párkapcsolatunk vagy a munkánk miatt, akkor azokon kell változtatnunk. Lehet mondani, hogy "de hát ez nem rajtam múlik - örülök, hogy egyáltalán van munkám - jaj, az én férjem ugyan egy barom, de már úgy megszoktam" és más ehhez hasonlókat, de kérdezem én: biztos, hogy így, ebben az állapotban akarod leélni az életed?

Laurie Anderson egy, az USÁ-ban élő énekesnő, aki zenéje mellett filmeket és performanszokat is készített. Olyan nekem, mint egy régi ismerős, aki ritkán látogat meg, de sosem felejt el ajándékot hozni.

 

Ez a kedvenc lemezem tőle.

Hallgass bele:

https://www.youtube.com/v/0hhm0NHhCBg&rel=1

 

 "- Figyelj!, figyelj, figyelj magadra! Hagyd, hogy a világ továbbhaladjon! Lélegezz a magad szabadságában!"

Wayne tisztában van vele, hogy dr. Poster képtelen egy Loretta-féle nőt megérteni, vagyis olyasmit elképzelni, amiben neki és Lorettának része volt. Dr. Poster minden szombat este maximum három percig szeretkezik a feleségével. A többi napon arról beszélgetnek, hogy hogy állnak a részvényei, kinek kell éppen elhozni a gyereket az óvodából. Vagy dícsérik az omlós sertéssültet.

Loretta megértette. Tudta, hogy hozzá, Wayne-hez tartozik. Tudta, hogy senkivel sem szabad szóba állnia, hogy nem szabad kitennie a lábát a lakásból. Tudta, hogy várnia kell őt, ott a matracon, szétvetett lábakkal, munkára készen. Azon tűnődve, hogy zajlik majd le az egész. Ez volt a megállapodásuk.

Pontosan egy ilyen napon - május volt, de forró, párás - találkoztak először. Loretta az útvámnál dolgozott, Wayne megállt a fülkéjénél, mert fel akart váltani egy húszdollárost, aprópénzre volt szüksége. Nézte, ahogy a lány lassan leszámolja neki a negyeddollárosokat, mintha nem is a sztráda kellős közepén lenne, ahol már húsz kocsi várakozik mögötte, hanem egy toronyban, valami tündérmese szereplőjeként. Loretta nem kívánt neki további kellemes utat. Wayne azonnal tudta, hogy ezt a lányt meg kell kapnia. A következő kijáratnál lement a sztrádáról, és tett visszafelé egy kört. Huszonöt mérföldet autózott, amíg újra ott állt a lány fülkéjénél. Kitett eléje egy újabb húszdollárost. Loretta ránézett, de nem szólt semmit. Ugyanolyan lassan, mint az előbb, megint kiszámolta az aprópénzt. Wayne újra tett egy kört, minden határozott terv nélkül, de azzal a biztos érzéssel, hogy a végén a lány az ő autójában fog kikötni. Öt darab húszdollárosa volt. Mindig rengeteg készpénzt hordott magával, nem bízott a bankokban. A hatodik alkalommal átadta neki a kis cédulát. Jöjjön velem. Üresbe tette az autót, járt a motor, kiszállt, és kinyitotta az utasoldalon lévő ajtót. Hátra sem nézett, hogy lássa, jön-e a lány. Mikor továbbhajtott, Loretta ott ült mellette. Egyenesen visszahajtott Manchesterbe, ott lakott, egy régi cipőgyár mögött. Felvitte a lányt az emeletre, aztán becsukta mögötte az ajtót. Nem kellett kulcsra zárni. Nem fog ez innen elmenni soha.

Wayne máig nem felejtette el, milyen volt az ő igazi élete: a napok Loretta mellett. Ezekenek a napoknak köszönhető, hogy megerőltetés nélkül képes ma is kétszáz fekvőtámaszt csinálni; ezért tudja, hogy ő is beletehetné a kezét az izzó vasba, s ha már erről van szó, egész testével megmártózhatna benne. Mert túlélte ezt a három évet, és el nem tudja képzelni, követelhetne-e bárkitől ennél többet. Testileg-lelkileg egyaránt.

A legnyilvánvalóbb dolog, ami Lorettával kapcsolatban felmerült, a kefélés volt. Fél évig ő megtartóztatta magát. Nem engedett a kísértésnek. Loretta ott feküdt meztelenül a matracon, szétvetett lábbal, csupa  nedvesség a combja töve, és három-négy hét múlva már egyenesen zokogott: - Gyere már belém, nem bírom tovább. - Neki mindig felállt, még álmában is. Mintha migrén gyötörné az ágyékát. A falnak csapkodta magát, hogy megkönnyebbüljön, de nem sikerült. Azokban a hónapokban nem engedte, hogy Loretta hozzáérjen. Kinyúlt feléje, aztán a karja lehanyatlott, amikor eszébe jutott, hogy ezt neki nem szabad; a keze úgy vergődött, mint a partra vetett hal. Wayne kénytelen volt lekötözni a karját. Ő viszont tapenolta keményen. Teste minden porcikáját. Például egy álló éjszaka masszírozta a lábát. Leborotválta Loretta haját, hogy a koponyáját is éppúgy ismerje, mint a hasát, a mellét, a fülét, a fogát, a ráncokat a tenyerén, az ereket a csuklóján. Aztán a szemöldökét is leborotválta. Loretta testének minden részletét ismerte. Még most, a temetés után öt évvel is meg tudná rajzolni a térképét.

Egy este, mikor hazajött, így szólt hozzá: - Kész vagyok. Először megfürdette Lorettát, olyan forró vízben, hogy csorogtak a könnyei. Loretta akkorra már tudta, hogy nem szabad egy szót sem szólnia. Azok után, amin ő, Wayne keresztül ment. Loretta egyszerűen hálás volt. Drótkefével súrolta le. Aztán lefektette, szárazra törülte, mint egy újszülött csecsemőt. - Most, most? - kérdezte a lány. Loretta készen volt, és ő beléhatolt. A lány izmai gyakorlatilag beszívták őt, szinte berántották a péniszét, hogy soha ne eresszék el. A hónapokon át visszatartott spermát most kirobbanthatta  volna magából. De nem tette, csak benn maradt a lányban, és kivárta, amíg fölkel a nap.

Egy egész éven át bekötött szemmel tartotta Lorettát. Valahol azt olvasta, hogy az ember tapintása sokkal finomabb lesz, ha nem lát. Ez igaz. Sem előtte, sem utána nem voltak Lorettának olyan orgazmusai, mint amikor gyakorlatilag vak volt. Amikor Wayne közölte, hogy leveszi a kötést, Loretta sírva fakadt.

A vége felé volt a legnehezebb. Loretta egyre nyugtalanabb lett, ruhákat akart, megunta a meztelenséget, tévére vágyott. Az utolsó hónapokban pedig már ki akart menni az utcára. Neki akkor egész éjjel fenn kellett maradnia, hogy kifundálja, mitévő legyen. Mintha rákot akart volna gyógyítani. Aztán az utolsó hónapban Loretta így szólt: - Nem házasodhatnánk össze? Új lakásba költözhetnénk. Elmennénk dolgozni, barátaink lennének, gyerekeink. Úgy élnénk, mint a többi ember...

Először úgy gondolta, egyszerűen megöli. Aztán rájött arra a gyerekdologra, és minden megváltozott. Tévedtem, amikor változtatni akartam - mondta Loretta. Ezentúl jó lesz, azt csinálja, amit mondanak neki. Csak egy kérése van. Pontosan erről az egyről nem lehet szó - jelentette ki Wayne. Az állami könyvtárban három napig bújta a szakkönyveket. Olyan precízen dugta be a drótot, mint egy órásmester. A méhnyakat könnyű volt kitágítani. De amikor elkezdte kaparni a méhét, és egyre mélyebbre dugta a drótot, a lány elkezdett vérezni. Először csak vékony csíkban, mintha menstruálna, de aztán patakzott belőle a sötétvörös vér, átáztatta a matracot, és egyre nagyobb foltban terjeszkedett alatta. Aztán egyre sápadtabb lett. A bőre elkezdett kékülni. Olyan gyenge volt, hogy beszélni is alig tudott. De hát nem is volt rá szüksége. Wayne tudta, mire gondol: ölj meg, kérlek! És ő teljesítette a kérését.

(Na jó, tessék a forrás: Joyce Maynard - Baby love)

Éjjel van, és én most is egyedül vagyok, mint szinte mindig mostanában. Tulajdonképpen szeretek egyedül lenni, most, hogy gondoskodnom kell két kicsiről, most érzem, hogy milyen jó volt szabadnak lenni. Nem értheti ezt az, akinek nincs gyereke, azt a nagyon nehéz terhet, hogy a nap minden percében valaki másnak a rendelkezésére kell állnom, és meg is teszem, hiszen tökéletesen rám van utalva, se enni, se pisilni, se nevetni nem tud nélkülem. Mindezt egyből duplán:) Senki nem mondta nekem: gondold meg kétszer, ez borzasztóan nehéz... mindenki csak a jó oldalról beszél, a szülők ritkán vallják be másnak, hogy bizony vannak időszakok, amikor több benne a teher, mint az öröm, mintha ezzel a saját gyengeségüket árulnák el, pedig szerintem az igazságban nincs semmi szégyellnivaló. Most itt alszanak a másik szobában, olyan szépek, amilyet még sosem láttam azelőtt, és tudom, hogy éjjel Domek felsír majd és odajön hozzám: anya, idebújok. És én alig alszom emiatt, mert nehezen alszom el újra, ha felkeltenek, de mégsem megyek az ágyamba még.

Szeretem ezeket az éjjeli órákat egyedül. Legtöbbször olvasok vagy filmet nézek (vagy mindkettőt egyszerre:), és elég gyakran eljutok ugyanarra a pontra. Olvasom például valakinek a blogját, akit ismerek, és egyszercsak elfog az érzés, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem. Általában persze nem teszek semmit, csak élvezem, ahogy túlcsordul bennem ez a hangulat, összeszorul a szívem, de mégis, mintha háromszor akkora lenne, mint egyébként, alig fér el a mellkasomban, és ilyenkor eltölt az érzés, hogy valami sokkal nagyobbnak vagyok a része, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, és akik itt vannak velem, azok ugyanezt érzik. Nem látom őket, de itt vannak körülöttem és bennem, és nincs szükség arra, hogy bármit is mondjak nekik, ők pontosan tudják, amit érzek, nekik nem kell levelet írnom, hogy "szeretlek"... nekik nem kell. De minden emberi lénynek kell, mert ha nem mutatom ki, akkor nem értik, nem látják. Még így is sokan félreértik, nem elfogadható számukra, hogy nem várok viszonzást, hogy olyat is tudok szeretni, aki az ellenkezőjét érdemelné, az meg végképp borzasztó számukra, hogy ezt még ki is mutatom. Hm... most pontosan látom, hogy mi ennek az oka. Butának, éretlennek, gyereknek látom azokat, akik nem tudják átérezni ezt, szerintem ők csak tévelyegnek egy érzelmileg bezárt világban, és hát ki ne szánna egy buta embert, ki ne szeretne egy kisebbet, egy gyereket, még ha néha kicsit magas lóról is, mert ugye szentek ritkán születnek erre a világra. Sajnos szent sosem leszek, de az biztos, hogy megtartom magam ilyen "hülyének", és megpróbálok vállrándítással válaszolni a provokációra. Na és persze megpróbálom a lenézésem és elnézésem megértéssé és elfogadássá változtatni. Hogy miért? Mert így esik jól, mert szerintem így helyes. Mert szeretlek.

 

 

 

 

 

 

 

Csavargók voltunk egykoron,
kerestünk szállást Siófokon,
s mert van szállás, hogyha az ember keresi,
megtudtuk, Jutkának nincsenek épp ott a szülei.

Megszálltuk házát, egy tucat,
s ha tizenkét fiú jól mulat,
hát összetör bútort, poharat és ablakot,
és mindent kidobál, míg csak Jutka marad
végül ott.

S mert Jutka maradt végül ott,
Tizenkét fiú sorsot húzott,
hogy ki légyen első és ki légyen utolsó,
ki légyen első, ki légyen utolsó.

Tucatból voltam nyolcadik,
és aki már tucatkodik,
bármit is csinálnak, ott van a többi közt,
bárhogyan fél is, ott van a többi közt.

Csak egyet nem értek azóta sem,
csak egyet nem értek azóta sem,
láttam az arcát, nem sírt és nem nevetett,
láttam azóta azt az arcot eleget.

Azóta lett egy Moszkvicsom,
jó kocsi, nincs vele sok bajom,
múlt héten munkába menet a piros lámpánál,
igen, múlt héten munkába menet
a piros lámpánál,
kinézek jobbra, egy busz megáll,
mellette ő, nyakán valami sál,
hogy ismert volna fel egyet a tizenkettő közül,
éppen a nyolcadikat a tizenkettő közül.

Este feleségem kérdezett,
bolond vagy, miért bántod a gyereket,
erre valamit mondtam,
hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem,
hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem.

Tucatból vagyok nyolcadik,
és aki már tucatkodik,
bármit is csinálnak, ott van a többi közt,
bárhogyan fél is, ott van a többi közt.

milyen büszke voltam, hogy apámmal söröztek a régi házunkban... az egész gyerekkoromat meghatározta a zenéje, főleg ez a lemez, Fehér babák takarodója, olyan újra hallgatnom, mintha megint gyerek lennék, de a szövegek nagyon mást jelentenek már, és én felnőttem, nem kell többé arra vágynom, hogy bárcsak felnőtt lennék... felnőtt lennék