(*-*)

Gyereketnevelni tanulok, nem is gondoltam volna, hogy ebben a könyvben igazán értékes és egyszerű magyarázatot találok az emberi viselkedések megértéséhez. Sol és Judith Gordon: Amit a gyermeknek tudnia kell:

A gyerekek akkor értékelik önmagukat, ha az életükben lévő fontos emberek értékelik őket: ha tisztelettel fordulnak feléjük, tisztelik majd önmagukat és másokat is.

A gyerekeknek akkor van önbecsülésük, ha:

- jó érzéssel gondolnak önmagukra

- bíznak önmagukban és másokban

- senkit nem használnak ki

- jól kijönnek a családjukkal

- van humorérzékük, kedvesek

- kölcsönösen gazdagító kapcsolatokat létesítenek

- törődnek más emberek jólétével

Hmhmhmhm, ez nyilván nem csak a gyerekekre igaz...

Az altruizmus alapvető érzése olyan emberekben működik, akik elég biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy segítséget, odafigyelést és tiszteletet nyújtsanak másoknak. "A fejlett ember azt szeretné, hogy mások tökéletesítését elősegítse; ez a legfontosabb segítség, amit adhat nekik." Az altruizmus az egyik legjobb módszer arra, hogy az emberek megbírkózzanak a stresszel, s csökkentsék a stressz szintjét mindennapi életükben. Az önbecsülés tehát nem csak arról szól, hogy elégedettek vagyunk önmagunkkal.

Az önbecsülés az érzékeny morális döntéshozás mérföldköve. Biztosítja, hogy az emberek ne torzítsák az erkölcsi irányelveket azért, hogy saját igényeik kielégüljenek.

Az őszinte önelfogadás alapvetően fontos az alázat szempontjából. Az igazi alázat nem az önmegvetés, hanem az isteni elfogadás megtapasztalásán alapuló realisztikus önértékelés. Önmagunk olyan biztonsága, amely nem kíván kényszeresen narcisztikus támogatást, és állandó megerősítést másoktól. Ezzel szemben az önelutasítás gyakran önmagunk kompetenciájának és erényeinek félreismeréséből táplálkozik, s azt az igényt rejti, hogy egyetemesen csodáljanak és szeressenek minket. Az ilyen illúziók azonban csak az arrogancia  és az önutálat, a tettetés és a düh furcsa keverékét rejtik.

A lítost más nyelvekre lefordíthatatlan cseh szó.

Egy példát hozok fel. A diák együtt úszott egy diáklánnyal a folyóban. A lány rendszeresen sportolt, a fiú pedig nagyon rossz úszó volt. A lány bolondul szerette a fiút, s tapintatból ugyanolyan lassan úszott, mint ő. De amikor a fürdés már a végéhez közeledett, gyorsan le akarta róni adósságát, amellyel sportvágyának tartozott, és szapora tempókkal a túlsó part felé tartott. A diák igyekezett gyorsabban úszni, s közben egyszer-kétszer vizet nyelt. Úgy érezte, hogy leleplezték testének kisebbrendűségét, hogy megalázták, és felébredt benne a lítost. Eszébe jutott betegeskedésekkel eltelt gyermekkora, amelyben nem volt sport, nem voltak barátok, csak az édesanyja aggódó felügyelete, és most, hogy minderre visszagondolt, kétségbeesés fogta el maga miatt, az élete miatt. Amikor a mezei úton a város felé haladtak, hallgatott. Sebzettnek, megalázottnak érezte magát, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megüsse a lányt. Mi bajod, kérdezte a lány, mire ő szemrehányással illette, amiért tilalma ellenére a túlsó part felé úszott, ahol örvények vannak és ahol megfulladhatott volna... aztán pofon ütötte. A lány sírva fakadt; amikor a diák meglátta az arcán a könnyeket, feltámadt a részvéte, átölelte, és a lítost szertefoszlott benne.

Mi tehát a lítost? Kínzó állapot, amelyet saját nyomorúságunk hirtelen felfedezése vált ki.

A saját nyomorúságunk ellen használt szokásos gyógyszerek egyike a szerelem. Mert az, akit fenntartás nélkül szeretnek, nem lehet nyomorúságos. Minden fogyatékosságát megváltja a szerelem mágikus látószöge, amelyben a feltartott fejjel való sportszerűtlen úszás is elbűvölővé válik.

A lítost úgy működik, mint egy kétütemű motor. A gyötrelem érzését bosszúvágy követi. A bosszú célja elérni, hogy a partner éppolyan nyomorúságosnak mutatkozzék. A férfi ugyan nem tud úszni, de a nő sír. Egyenlőnek érezhetik tehát magukat és a szerelmük folytatódhat.

Mivel a bosszú sose árulhatja el igazi okát (a diák nem mondhatja meg a lánynak, hogy azért ütötte meg, mert gyorsan úszott), hamis indítékot kell felhoznia. A lítost tehát sohasem nélkülözheti  a patetikus képmutatást: a fiatalember azt állítja, hogy majd megőrült félelmében, mert azt hitte, hogy a lány megfullad. A diák nem más, mint maga a lítost.

Nem csoda, hogy a diáklány, akibe beleszeretett, végül elhagyta. Nem kellemes dolog, ha az embert azért verik, mert tud úszni.

Én, Csokonai Lili, jöttem e nyívvel teljes világra az 1975. esztendőben, 17. septembris virradólag, Csepel szürke lapájában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hótig.

Az én szerelmes uram, atyám, boldog emlékezetű Csokonai Péter hót meg szintén 17. napján Szent Mihály havának, anno 1979., életének fényes 35. éviben, életje fáját sok senyvedések nyomán, szomorúságban maga kezével töré el... Én addig éppen négy tavaszt láték, nyárt, őszt és télt. Onnantól kénytelen levék a színmutatásra. Árvaságom olyanná tött, mint a lomha vizek, melyekből tizennégy áradásokkal utóbb merítkezék föl csak.

Az 1995. esztendő tavaszán, egy zsongó-zsibongó nap ösmerém meg nagyságos Kéri Márton uramat, én szerelmes férfimat. Ez lőn közös történelmünk primo momentuma, melyben fátumosan elváltoztunk.

 ... mert nem akarék idegenyt magamba engedni. Az mit nem tudék vala, hogy mindig, mindenki idegen magadhoz képest...

 Ezüsttel megvert stóla, úgy tekeredett vala ránk lassacskán a hívesség, ott, akkor, a folyó partján. Már asszon lettem, elégedett és tikkadt. Tetem a tetemem fölött.

Sokat gondolok az Istenre. Neki is gondolnia kéne már rám.

A várástul félek. A jelent szeretem. A jövőtül rettegek. Attól lássa az, mint jelent, annak utána szeretni fogok... nem lévén más választásom. 

Nem ellenedre mondom szemrehányásom, de nagyon fáj, hogy nem szerethetlek úgy, mint akarnálak és bírnálak. Ezt én mondom vala. Szegény domine Kéri, én múlós szerelmem.

Maszatlengek a zöldeskék vízben, átalvernek az ízek, 

rémelte majd diadalítva, majd esmét rémelte majd már összeköpülődve látom, hogy megváltozik a tetemem, szőröm puhább lesz és feketébbül lebarnul, ez volna az egyik oldal. Viszontag lábaim hosszúak, combom előkelő, derekam teljes, itt lecsinálhatnám azt a tíz évet valamit amott veszíték.

Őz ugrik a közeli bokor mögött. Egymásra ijesztünk vala, emberi tekintete vagyon, hívogatom, nagyon vágyódom közelére, óvatos, nem bízik bennem, ahogy én es nem őbenne. Elbőgöm magam. Megsajnál. Odanyomkodja, dörgöli mindenhu meleg orrocskáját. Majd hideg. Szeretlek - mondom neki. Éles csend utána. Akáclombok sivításában azt mondja az őz kedvetlen komolysággal: egy tetemed vagyon.

... hajnalra virradólag kevés híján életem elcseppen vala. Nagyságos szegény Kéri Márton uram ennen mozgó ördöghintaja megiramolván nekicsapódik egy felette zömök tölgynek, én egybe madárként repülék, majd nehéz kőként hullék. Neki baja semmi történt. Fölcsepekezvén maga kezeiben elbágyadott engemet hosszú úton vött az emberekig, Istennek hála szöröncsésen. Holott meg nem újultam még csak az ispotályban. De ottan azonos lábaimat metszeni kellett. Azótától fogva görgős székben feküdök.

Kiterelt az életibül, elmúlatott, értem én, csakhogy vélem ezt nem lehet megtenni, mentségére mondom, ezt én se gondoltam volna, hogy éngemet el lehetne hagyni, aki tetőmig szerelem vónék. Igen kérem, az. És ezt a domine igenes tudja, tudnia köll! Én nem azt kérém, hagyná el a családját, azt se, hogy szeretne ki feleségből, nem kérik semmitet csak őt, lenne minden úgyan, ahogy te akarod...

"mindünk anyaga
sugárzó lehetne, ha
mernénk hasadni

.

Talán hozzá se
nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak
gyönyörű nem lesz.

.

kezek mozdulnak
és indulnak és lelnek
egy másik kezet

.

(milyen érvényes
lett arcom: két tenyered
zárójelében!)

.

.

segíts mindennek
olyannak lennie, mint
amilyen úgyis

.

A szeretésen
k í v ü l minden emberi
tett: romépítés."

már megint itt van, megyek az utcán, 30Yszól a fülemben, meg kéne zavarnia, hiszen magyar a szöveg, de nem, mintha megtámogatná a gondolataimat, hogy egy irányba haladjanak, felerősíti a koncentrációt, folynak a képek és szavakká változnak, le kell írnom, mert ha nem, akkor felemészt

ott ült a kanapén... csúnya a mosolya, középkorú nő, sosem volt szép, nem ismerem, de tudom, hogy te szereted, és én hiszek neked, a legjobb barátnőd... nem tudom, hogy most látom utoljára, hangos buli, én kezelem a zenét, egymás arcába énekeljük, hogy "imádok élni", annyira szeretlek ilyenkor, meleg vagy és érzem, amit adsz... ő csak nézi a kanapén ülve, ahogy jól szórakozunk, nagyon magányos, de tetszik neki, hogy mi jól érezzük magunkat... van még egy ember, aki egyedül van, férfi, de nem tetszik neki ez a csúnya, rossz fogú, ráncos arcú, láthatóan magányos nő, csak hajnalban ül le mellé kicsit beszélgetni, berakok egy HS7 számot, ő odajön hozzám, megkérdi, hogy mi ez, én oda sem figyelve válaszolok, mire ő kétszer is elismétli: "nahát, és én ezt nem is ismertem"... beszélgetni szeretne, de én most el vagyok foglalva saját magammal, ez az utolsó mondat, amit váltok vele, és nem tudom, hogy már csak hetei vannak hátra az életéből... ritkán találkozunk, de látom, hogy szomorú vagy, érdektelen csevegések közben derül ki, hogy a látványától, minden nap bemész a kórházba, és őt szép lassan felőrli a rák, már nincs haja, egy hófehér, fájdalmas arcú roncs fekszik az ágyban, aztán temetés és nem is beszélünk róla többet, de látom, hogy hiányzik neked, és csak egy újabb zajos buliban, részegen vallod be nekem, hogy hiába keresel valakit, aki betölti az űrt, mert nincs más, nincs idő, máshogy szeretünk már... nem tudom, hogy mit mondtam volna neki, ha tudom, hogy utoljára látom, talán csak átölelem, hogy ne féljen és érezze, hogy nincs egyedül

mint nagyapám, az én ismeretlen, szép nagyapám, aki egész életében egy brácsába kapaszkodott, büszke voltam rá, hogy minden szilveszterkor láthattam a tévében, amikor a himnuszt játszották, és ő ott ült a zenekarban, ő volt a legszebb, az én nagyapám, aki sosem szeretett engem, nem tudott semmit kezdeni az emberekkel, a szavak és a kapcsolatok nem érintették meg... egy nap mégis behívott magához, hogy beszélgessünk, nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést, de azért kikérdeztem az életéről; nem szerepeltek benne emberek, csak utazásokról és a zenéről mesélt, aztán elbúcsúztunk, ahogy szoktunk, két puszi, szia papa, és ő másnap bement a kórházba meghalni... csak a nagynéném kisírt arcát látom, bement hozzá a műtét után, jól vagy apukám?, hozok neked egy teát a büféből, és mire visszament, a papa le volt takarva egy fehér lepedővel, 15 perc, ennyi volt, egy tea, és elmúlt minden

Megtaláltam a gépemen a régi írásaimat. Ezt itt olyan valakiről írtam, aki kétszer is létezik... de mégis, ez az egész szóról szóra igaz.

Flaskának hívják. Így ismeri mindenki a Szabadság-hegyen, a pesti éjszakai életben, és a Fikában is, mert a verseit is ezen a néven írja alá. Nem is tudom, mi van az anyakönyvében, bizonyára Kohn vagy Grün, de akárhogy is hívják, messziről látszik zsidó származása.

Tizenhat voltam, mikor megismertem. A Királyhágó utcában, egy régi bérház társbérletében laktunk, ha busz kapaszkodott fel a ház előtt, zörögtek a poharak a szekrényben. Minden nap lifttel mentem fel a harmadikra, mert örömet okozott kinyitni a kulccsal nyíló fémrácsot, elhúzni a faajtót, és végigdöcögni azt a pár métert egy másik világ ottfelejtett dobozában. Anyámmal jöttek haza, aki engem akkor már felnőttnek tekintett, ezért illendően bemutatta a barátját. Egy kicsi ember állt az ajtóban, nagy, vágatlan, fekete szakállal, félhosszú, kócos haj lógott ki csapzottan a hosszában félbehajtott, fekete vászonkalap alól. Sovány volt, két számmal nagyobbnak látszott a szakadt öltöny, amit viselt. A szemét meg sem néztem, egyből utáltam. Tudtam, hogy anyám amúgy is kevés rám szánt ideje emiatt az ápolatlan, cseppet sem szimpatikus ember miatt mostantól még kevesebb lesz. Elvakult féltékenységemben meg sem próbáltam udvarias lenni vele, - mit keres itt ez az ember?! – kiabáltam, és rájuk csaptam az ajtót. De ő nem tűnt el. Sosem látott arckifejezéseket láttam anyámon, és ez a piszkos kis férfi az elkövetkező hetek minden percét nálunk töltötte. Csendes mosollyal tűrte elűzési próbálkozásaimat, és sokat játszott a húgommal, akivel hamar összebarátkoztak. Kedvenc alcsútdobozi arborétumunkban sétáltunk, amikor először felfigyeltem rá. Kiderült, hogy rabbinak készült, de „felforgató tevékenysége” miatt kicsapták az iskolából. Szülei kitagadták, mert nem tartotta vallásuk előírásait, és nem törekedett arra, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak. Iskolai tanulmányainak csúfos véget érése óta nem dolgozott, igazi élet- és egyéb művészként élte nagyon is tartalmas életét. Az emberek megváltásáról, a világ jobbá tételéről szőtt ábrándjairól mesélt, hevesen szidott minden kizsákmányolót és hatalmon lévőt, őket okolta minden bajért. Emellett saját megállapodását tervezgette, bizonygatta, hogy egyszer megnősül, gyerekei lesznek, és valódi kispolgár válik majd belőle. A platánsor alatt leguggolt egy kóbor macskához, megszokott derűjével beszélt hozzá, közben levette állandóan hordott kalapját. Feje tetején már kopaszodott, egészében nagyon elhanyagolt benyomást keltett. De közben felemelte az arcát, rám nézett, sötétbarna szeme nyílt volt és kedves, mint egy kisfiúé. Felnevetett, és engem akkor az sem zavart, hogy a mosolya foghíjas, vele nevettem.

Pár nap múlva eltűnt. Nem tudtam róla semmit, de még magamnak sem vallottam be, hogy hiányzik a harsánysága, a kopott cipője az előszobából, és hogy megijeszt anyám komor arca. Sokat gondoltam rá, és egyszer csak megjelent. Szürke volt a bőre, - kórházban voltam – mondta, és megmutatta a papírt, amit évekkel ezelőtt kapott diagnózisként. Hatvanhárom százalékos őrült vagyok – hahotázott, és a szüleiről mesélt, akik most meglátogatták, és elégedetten vették tudomásul, hogy nem ők tehetnek fiuk rossz útra téréséről. Furcsa napok jöttek. Sosem tudhattam, hogy amikor hazaérek az iskolából, milyen állapotban találom. Szerettem, amikor boldog volt, mert sokat beszélt egy nagyon érdekes világról, költő- és zenésztársakról, a zsidó kultúráról, nagy taglejtésekkel vitatkozott anyámmal órákig olyan fontos dolgokról, mint egy verssor jelentése, vagy hogy mennyire fontos egy ember életében, hogy egyszerre két télikabátja legyen. A Tóra minden szavát kívülről tudta, hibátlanul idézett oldalakat klasszikus regényekből, ezekkel támogatta mondanivalóját, én pedig nem tehettem mást, leesett állal hallgattam, és minden szavát elhittem. Ha rossz kedve volt, akkor csendesen ült egy sarokban, esetleg olvasott, és mintha megállt volna a levegő. Aztán megint eltűnt, és anyám bejelentette: vidékre költözünk. Hiába ellenkeztem, hiába akartam tudni az okokat, nem volt vita, menni kellett.

Évekkel később a Moszkva téren láttam újra. Csak az ősz hajszálai lettek többen, amúgy nem változott. Ráköszöntem, ő mosolyogva válaszolt, de láttam a szemén, hogy nem ismert meg. Tehát még él – sóhajtott anyám, és akkor tudtam meg hirtelen költözésünk fő okát. Flaska a sárgaházban, az elfekvőben kapott akkor helyet. Minden nap kérte anyámat, aki egyetlen látogatója volt, hogy vigye ki innen, megjavul, dolgozni is fog, nem lesz a terhére, rendesen szedi majd a gyógyszereit is, bizonygatta neki, hogy szüksége van rá, legutolsó alkalommal pedig feleségül kérte. És ő döntött. Nem is volt választása, a gyerekei miatt, maga miatt, mert tudta, hogy az ő betegségébe mi is belebetegszünk. Ez a különös férfi csak szélsőségekben élt, semmilyen szinten nem alkalmazkodott az átlagpolgárokhoz, mégis egész életében egyetlen nagy vágya volt: olyannak lenni, mint a normális emberek. Munka után nyugodtan leülni egy sörrel a tv elé, gyereket nevelni, kutyát tartani…, de képtelen volt rá. Megakadályozta ebben a lustasága és az „őrültsége” is, de legfőképpen az esze, amely azonnal kritizált mindent, ami értéktelen vagy hamis. Szabadnak látom őt, akit csak a szorongásai tartanak fogva. És milyen szerencsés: azok is csak a rossz pillanataiban.

- Direkt tönkretetted azt a mellényt, amit most kaptál?

- Igen.

"Csak dícsérettel nevelj, a büntetés nem vezet sehova." És én ott álltam a nagy akác alatt, Domek üvöltött az ülésében, Benő azon a kis vékony hangján mondta: anya, Domi nagyon sír, azt akarja, hogy ölelgesd meg, és én is sírtam, hogyan taníthatom meg neki, hogy amit tett az rossz, potyog a könnye, a szívem megszakad, de ha megölelem, akkor neki is azt tanítom, hogy nahát, anyával mindent meg lehet tenni, szeret ő feltétel nélkül, így kell nem igaz?, ezt tanítják a modern könyvek, ő pedig délután huncut arccal tett újra rosszat, pedig látta, hogy nézem, meddig terjednek a határok?, mivel teszek jót neki, mit válasszak, hogyan lesz belőle boldog felnőtt

amit megengedsz az embereknek, azt meg is teszik veled

kit szerethetek feltétel nélkül?

Bohumil Hrabal: A varázsfuvola (részlet)

Néha, amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, féllábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek és megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a tulsó sarokban, ülök egy széken az előszobában, és a konnektor a fürdőben van, már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj, tekintetemben felfedezem a tegnapi részegséget, már nem is reggelizem, és ha mégis, csak egy kávét és egy cigarettát, ülök az asztalnál, néha lebicsaklik a karom, és néhányszor elismétlem magamban, Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, hát győzedelmeskedtél, elérted az üresség legfelső fokát, ahogy az én mesterem Lao-ce tanította, elértem az ürességet, és minden, de minden fáj, fáj az út is a buszmegállóba, az autóbusz is fáj, bűntudatosan lesütöm a fejem, félek az emberek szemébe nézni, néha keresztbe rakom a kezem, és odanyújtom, felkínálom a csuklómat, hogy tartóztassanak le, és kísérjenek be a rendőrségre, mert attól az én cseppet sem zajos magányomtól is bűntudatom van, mert nemcsak a mozgólépcső fáj nekem, amin alászállok a lenti pokolba, a fölfelé igyekvők tekintete is fáj, mindenkinek van hová mennie, míg én elértem az üresség legfelső fokát, és nem tudom, hová mehetnék.

Valahol az erdőben várnak rám az én utolsó reménységeim, életben maradásom végső indokai, a cicák, akik rettegnek, hogy mi lesz velük, ha nem jövök, ki ad nekik enni, ki simogatja meg őket, mert ezek a kis teremtmények szeretnek engem, míg nekem már nem csak a hálószobám fáj, fáj az egész város, ahol élek, már az egész világ fáj nekem, mert sorra keresnek fel azok a lények, akiket nemhogy nem ismerek, de ellenkezőleg, akik lassan, de biztosan ereszkednek alá lelkem mozgólépcsőjén, nemcsak az arcuk rajzolódik ki élesen, de bizonyos rémséges események is, mint valami portré, mint valami film, egy dokumentumfilm nemcsak arról, hogy milyen őrülten szerettem valaha, de arról is, hogyan mondtam csődöt.

Ülök hát abban az én guruló gyóntatószékemben, és végig kell gondolnom a képeket, amelyek sorra felkeresnek, amelyeket elbeszéltek nekem, és mindet egyszerre, hogy még jobban fájjon nekem ez az én hálószobám, hogy az egész világ fájjon... Valahol Németországban, egy városban, a tóparton minden este égre röppent egy lángoló hattyú, és amikor elégett, belebukott a vízbe, a polgárok szörnyülködtek, aztán őröket állítottak, és rajtakaptak egy fiatalembert, amint kiflivel csalogatott kifelé egy újabb hattyút, leöntötte egy üveg benzinnel, és aztán meggyújtotta, és gyönyörködött az éjszakába felszárnyaló lángoló hattyúban... és amikor elfogták, ez a fiatalember azzal védekezett, hogy Salvador Dalí ihlette meg, hogy az égő zsiráf, amit Dalí festett, éjszakánként rémlátomásként kísértette, hogy fájni kezdett neki a szoba, ahol az égő zsiráfról és Salvador Dalí paranoidkritikai módszeréről álmodott, először az állatkertben a zsiráfot és a sörényét akarta leönteni, de nem ért fel olyan magasra, és így egy szelíd hattyút édesgetett magához, és amikor a hattyú lángolva felröppent, egészen fönn, a zeniten Salvador Dalí égő zsiráfját látta... és többé nem fájt neki a világ, és nem tudta, hogy ez a kép úgy felkavar engem, mint a halastó tükrét a hűsítő vízbe zuhanva alábukó hajdani gyönyörűséges hattyú...

Eszembe jutnak beszélgetésrészletek. Majdnem mindegy volt, hogy miről beszélgettünk, mindig éreztem azt a láthatatlan kapcsolódást. A szívemből a modembe, végig a kábelen, ki a te modemedből, be a szívedbe. Talán ha nem lenne acéllap a szíved és az agyad között, akkor sosem szakadt volna el. Hiába a tökéletes kiegészítés az "ellentétek vonzásában", ha nem hallgatsz az érzéseidre. És mi maradt? "Direkt építettem falat kettőnk közé." Hát ennyi és menjünk tovább, de ahogy elnézem, neked se nagyon megy. Pedig már nem próbálom lebontani, megkerülni vagy átugrani a falat. Későn jöttem rá, hogy ez egy japán papírfal, így aztán egészen vastag lett, majdnem áthatolhatatlan. De azért most is ráteszem a tenyerem és várok, hogy kiszakítsd. Tudom, hogy megteszed majd. Addigra én is rendet teszek magamban és beraklak oda, ahova tartozol. Bennem marad a vágy, hogy átadhassak abból, amiből nekem sok van, benned pedig üres a helye, vágy, hogy megsimogassalak, hogy könnyebb legyen neked. Nagyon pici fiók, csak pár nap egy életből. Néhány meghökkentő, különleges óra, ennyi csupán.

"kezdd azzal, hogy megbecsülöd magad és azt amid van"

barátkozz boldog emberekkel

figyelj a részletekre és meglátod, hogy mindenben és mindenkiben van szép (még ha titkolni igyekszik is)

légy türelmes, mert minden értékes dologhoz idő kell

merj szeretni és hagyd, hogy szeressenek

bocsáss meg mindent, és tudd, hogy te is jóvá tehetsz bármit - ne félj újra és újra megpróbálni

tud várni

adni akar

megbocsát

soha nem múlik el

mi az?

Dávid hívta fel a figyelmem erre a cikkre, összetömörítettem. Vajon mit gondol erről egy mai kamasz?

Szeretet, szerelem és szexualitás

Két alapvető érzelmünk a szeretet és a szerelem. Ahogyan a szeretet a létfenntartáshoz kapcsolódik, úgy kötődik a szerelem a fajfenntartáshoz, a szexualitáshoz.

A szeretet az élet alapelve, létszükségletünk. Azért élünk, mert szerettek minket és addig élünk, amíg szeretni tudunk. Már a magasabbrendű állat is elpusztul, ha társai kivetik maguk közül, vagy ha csecsemő korában anyai szeretet, gondoskodás nélkül nő fel: felnőttként életképtelen lesz. Az emberi pszichikum számára is létfontosságú a szeretet, amely tanult érzelem.

Nehéz elválasztani a szeretet érzését a nemiségtől. Szellemesen írja Mérei, hogy a szeretet kasztrált szerelem, melynek jegyében gyermeket, szülőt, testvért szeretünk, és a megkülönböztetett elnevezés mentesít bennünket attól, hogy szembesüljünk vérfertőző vágyainkkal.

Az anya szoptatáskor nemcsak tejjel, de a saját érzelmeivel is táplálja gyermekét. Az éhség kínjának oldódása és az ennek során kialakuló jóllakottság jóérzése együtt épül a csecsemő személyiségébe az anyai szeretet megnyilvánulásainak jó érzésével. Ez a testi-lelki komfort érzés olyan szoros kötődéssel kondicionálódik, hogy később, akár felnőtt korban is a „szeretetéhség" gyomorpanaszokat, súlyosabb esetben gyomorfekélyt okozhat. Ez a kifejezés a nyelvben hű és tömör tükre a két szükségleti kör egybeolvadásának.                              Miután a szeretet és a létszükséglet - szinte a születés pillanatától összefonódnak a személyiségben, joggal állíthatjuk, hogy szeretet nélkül nem élet az élet, s akit nem szeretnek megbetegszik, belepusztul a szeretet hiányérzetébe.

A szerelem viszont a fajfenntartáshoz kötődő érzelem. Egyetértek Nietzsche definíciójával, amely csak egy a sok közül, mely szerint a szerelem a szexualitás esztétikuma. Ezért szép minden, amit átlényegít a szerelem és ezért válhat minden természetessé, boldogítóvá azok számára, akik szerelmesek egymásba. Nemi életünk hétköznapjai csak akkor válnak ünnepnapokká, ha a szexualitást eszmei tartalommal tölti meg a szerelem. A szexualitás csak a szerelem által nyer jelentőséget, „nélküle a szexualitás szóra sem érdemes", ahogy P. Lauster írja.

Az erkölcs pedig az emberi nem lelkiismerete, melyet oly sok nemzedék formált tudatosan és öntudatlanul, hogy elviselve egymást a horda társadalommá épülhessen. Az erkölcsi beállítódás kialakításában elsőrendű szerepe van a családnak. „Erkölcsi és érzelmi fogyatékos" világunkban a felnőttek felelőssége óriási a jövendő generációk érzelmi, szexuális és morális életének meghatározásában.

Olyan kultúrákban lehet hétköznapokról beszélni, ahol ünnepnapok is vannak. „Az ősi vallások alapbölcsességéhez tartozott a szexualitás és a rítus kapcsolatának, a szexualitásban rejlő ünnepélyességnek felismerése." (Nyíry T.) A termékenység, a szexualitás ünnepnapjai a szerelmes együttlétek nagy pillanataiból szövődnek.

A férfi, aki nem egy életre kívánja magához kötni kedvesét, megsérti a nőnek az élet folytonosságába vetett hitét. A babáját ringató kislány öntudatlanul és játékosan készül az anyaságra, melynek programját sejtjeiben őrizve hozta magával. A gyermek nemcsak az élet, de a szerelem halhatatlanságának is valós bizonyítéka. Egy házasságot lehet rövid távra tervezni, de a gyereket s a szerelmet nem.

A szerelem misztériumának hiányában a szexualitás hétköznapi jelenség, s a nemi vágy oldódásának lehetősége.

A ma embere szorong az érzelmektől, mert a szeretet és a szerelem is a másikat helyezi a középpontba. Ez az „én" perifériájára szorulását jelenti, de egocentrikus  világunkban irigyen őrizzük szegényes érzelmi tárházunkat önszerelmünk önző céljaira. A másikban való érzelmi feloldódás az én-vesztés szorongásával járhat akkor, ha nem bízunk eléggé társunkban. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szerelem „páros műalkotás", ahogy Gyökössy vallja. Ma már szinte képtelenek vagyunk elhinni, hogy adni jobb, mint kapni, pedig a szerelem lényegi vonása: ajándékjellege.

Azt is tudjuk, hogy az érzelem torzítja a tudatot. Már a régi görögök is féltek attól, hogy a szerelem beszűkíti ítélőképességüket. Azt vallották, hogy az ember önmagát veszti el, ha elveszíti tudatát. Mennyivel inkább így van ez a tudatára, racionalitására, logikájára oly rátarti korunkban, hiszen semmire nem vagyunk olyan büszkék, mint tudományainkra. Szorongunk attól, hogy eszünk újból az érzelmek fennhatósága alá kerülhet. Így aztán mi inkább koitálunk, mint szeretkezünk. Igyekszünk -tudatosan, öntudatlanul- a szerelem elé helyezni a szexualitást, melyet ma már legtöbbször nem azért gyakorlunk, hogy minél több utóddal biztosítsuk halhatatlanságunkat. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az általa szerezhető aktuális örömélménynek.

Fromm azt írja: "Nem a szexuális kielégülésből fakad a szerelem, hanem a szerelem teszi lehetővé az igazi szexuális kielégülést." Keveseknek adatik meg ez. A szerelemtől eltávolodott szexualitás, -jó esetben- mindkét fél számára örömet és oldódást jelent. Ez sem lebecsülendő lehetőség, hiszen mindez történhet anélkül, hogy individuumunkat vinnénk a vásárra. Azonban könnyen előfordulhat, hogy a sikeres, kölcsönös orgazmus ellenére is, a legszorosabb testi összefonódásban az egyén egyedül marad.

Azért hétköznapiak ezek az ölelések, mert -a hegeli gondolattal élve- az anyagon átcsillanó eszme hiányzik ezekből az ölelésekből. Hiányzik belőlük még sok minden: az ünnep élménye, a játékosság oldottsága, az odaadás öröme, a kapcsolat a világmindenséggel, a két szárnnyal való együttröpülés vagy éppen az élmény, hogy megmozdul alattunk a Föld.

Hiányzik az ünnep és az ünnepélyesség. Szerencsére sokan vannak, akiknek tehetség adatott ahhoz, hogy életük hétköznapjain is ünneplőbe öltöztessék a szívüket, s olyanok is vannak, akik erre megtaníthatók. Mindenki csak azt tudhatja, amit megtanult, legyen az jó vagy rossz.

A mai ember érdeklődése inkább fordul a szexuális történések mikéntje és hogyanja felé, mint a vele járó érzelmek és a nemi magatartást befolyásoló morál felé. Az érzelmek napjainkban , mintha „mostoha gyerekek" lennének, életünk perifériájára kerültek. Miután az ember érzelmi és egyben társas lény is, az önmaga és a mások felé irányuló érzelmei sokkal ősibb örökségek, mint tudata. Emocionális beállítódottsága vezérli cselekedeteit, befolyásolja gondolkodásmódját és meghatározó determinánsa lehet erkölcsi döntéseinek.

Dr. Lux Elvira szexuálpszichológus

Kedvelem (az idősebbik) Müller Pétert. Kicsit olyan "majd én megmondom, mert jobban tudom és kész" stílusa van, de amit mond, az mindig érdekes és elgondolkodtató, gondolatai rímelnek a bennem amúgy is felmerülőkre.

És most végre leírta azt, amit annyira szerettem volna már olvasni. Cikke a kapcsolatok és a szeretet minőségéről szól. Eddig is tudtam, hogy mire vágyom, de mostantól el is tudom helyezni a "reménykedj csak, esetleg van esélyed megint egy ilyenre, csak bírd kivárni és megcsinálni, ha érkezik" kategóriába.

Az igazság fáj, ezért az emberek nem szeretik. Sokan tartják magukat realistának, szerintük ez azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy a világ csak ennyi, hogy a szeretet hiánycikk, hogy mindenki önző...csakhogy szerintem a valóság nem ez. A valóság annyi, hogy félünk mindentől. Félünk igazi, valóban mély kapcsolatokat kialakítani, elrejtjük azon részeinket, amiket szerintünk a másik nem fog tudni szeretni. Többes számban írom, pedig rám nem is igaz... rád sem, ha oda mered adni magad egészen a másiknak, ha nem félsz megmutatni Önmagad. Persze az is fontos, hogy olyannak tedd, aki megérdemli, aki viszonozni vagy legalábbis értékelni tudja ezt a teljes odaadást, és akivel kölcsönös lehet az elfogadás is.

A legértékesebb dolog számomra az őszinteség. Ha egy beszélgetés felületes, ha egy kapcsolat a "csak érezzük jól magunkat együtt" szellemében szövődik, ha elhangzik az "ez a magánügyem", akkor az egész nem ér semmit, emberi vágyak kielégítése, aminek öröme időleges és nagyon múlékony. Nem érhetem be ennyivel.

És itt a bizonyíték, hogy amire vágyom, az egy másik világ (szerintem már átélt) öröme (átírtam kicsit, nem teszem idézőjelbe):

A "földi" lélektan hallgatást tanácsol: az őszinteség mérgező. Bölcs dolog tehát például egy megcsalást magunkban tartani a másik fél előtt. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szőnyeg alá söprésből sosem származik annyi baj, mint az őszinteségből. A legtöbb házasságban vannak ilyen titkok. Néha a másik is tud róla vagy sejti, de mégsem beszél róla. Mint ahogy a saját titkairól sem. Egy életet leélünk úgy, hogy megőrizzük a titkainkat. Tegyük hozzá: nem csak a titkainkat, hanem az életünk igaz történetét is. Boldogtalanságunk történetét. Boldogságunk történetét. Titkos kalandjaink, bűneink, örömeink emlékét. Szégyeneinket. Érzéseinket. Gondolatainkat.

Lelkünk hozzáférhetetlen rekeszében örizzük minden gyengeségünket, hitványságunkat, vétkünket, de azt is, ami szép volt...és itt jön az "égi" lélektan kérdése:

Vajon szeretetnek nevezhető-e egy olyan kapcsolat, ahol ennyi mindent eltitkolunk egymás előtt? Ahol ennyi rejtegetnivalónk van. Ahol bizonyos dolgokra nem lehet fényt nyitni. Ahol nem beszélhetünk. Ahol a másikat örökre kizárjuk a lelkünkből - mert megbántjuk, mert nem tartozik rá, vagy egyszerűen csak azért, mert nem viseli el az igazságot. Szeretet az ilyen?!

"Földi" értelemben: igen. A hétköznapi életben a hazugság és a hallgatás éppúgy összatartó anyaga lehet egy párkapcsolatnak, mint az őszinteség. De "égi" értelemben: nem. Kétségtelen, hogy ilyenkor a férfi-női hiúságot fel kell áldozni egy magasabb emberi szeretet miatt. A nemek párviadala helyett itt inkább két ember barátságára, semmint drámájára lenne szükség.

Mert a barátom tudhat a titkaimról. Tud is, mert valóban szeret. S el is mondom neki, mert én is valóban szeretem.

A valódi szeretetben a titkok nem csak azért nem léteznek, mert nem mondjuk ki őket, hanem azért sem, mert ha a szeretet tényleg valódi, a másikról akkor is tudunk mindent, ha sohasem mondjuk ki. Ha valóban szeretek valakit, akkor benne járok, benne élek, érzem, hogy mit érez - és tudom róla nem csak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog tenni.

Néha felébredek hajnalban. Próbálok visszaaludni, de az én agyamban a gondolatok olyan sebességgel növekednek, hogy még nyugodt körülmények között is nagyon nehéz lecsendesíteni őket. Ezekben a félig éber, sötét pillanatokban pontosan látom a valóságot. Egészen világosan értem a kapcsolataim kuszaságát, az összefüggéseket, azt, hogy mi miért történt, sőt történni fog, tisztán látom azt, hogy miért érezheti egy ember a megalázottságot, hogy mit is jelent a büszkeség, a hiúság, és ezek hogyan befolyásolják az eseményeket. Próbálom ilyenkor elkapni a lehetőséget és megtudni, hogyan maradhatnék tiszta, hogyan becsülhetném magam újra annyira, amennyire 17 évesen tettem. Emberi tartás: szükséges rossz? Na és meddig egészséges? Az is lehet, hogy MINDENT meg kell tapasztalni ahhoz, hogy elérhessük azt, amiért ide jöttünk. Bölcsesség. Mekkora szó. Nem is tudom, hogy pontosan mit is jelent, persze meg tudnám fogalmazni, könnyen tehetek úgy, mintha tudnék dolgokat (hiszen mindenki ezt csinálja), de nem szeretek hazudni. Nem érzem szükségét annak, hogy látszatot és kirakatot csináljak magamból és az életemből. Nem szeretem az álszentséget, így inkább nem megyek bele átlátszó játékokba.

Tudod, kedvellek (igaz, szinte semennyire sem ismerlek), de savanyú érzés támadt a nyelőcsövemben a játékodtól. Azt hiszem, meg is bántottalak, mert nem mentem bele ebbe a férfi-nő-hergeljük egymást-jaj, de édes flörtölés ez így az első randi előtt-tolvajkulcs az erényövhöz-stbstb játszmába, ami a legtöbb esetben ugyanoda vezethet: a sehol sem létező erényöv levételéhez. Miért is élünk, igaz? ..................................."Bebújni az ágyba, ha valaki kéri, bebújni az ágyba, ha tetszik valaki..." De milyen szépen folytatódik: "Jelentem alássan, a helyzet változott, ahová nem mentem lettek a legszebb városok." Igen, ne haragudj, de így érzem, nekem ez kevés, hagyd, hogy megnőhessen, hogy legyen kedvem megtenni akkor, amikor már eléggé forrónak érzem, ha már megérintett annyira, hogy semmit sem találok nevetségesnek.---------- Persze értem, hogy miért teszed, és ezért csak mosolygok magamban, a szám íze miatt iszom egy pohár vizet, és átlépek ezen azért, hogy tovább kereshessem benned azt a valakit, akit bezárhatok örökre a szívem egyik szegletébe, a többi számomra kedves és érdekes ember közé.  

Aztán reggel lesz, és szerencsére az én agyam nem akarja a realitást, így aztán újra álmodozhatok, hihetek naivan, és szerethetek önfeledten, vakon.

UI: Anyám, miért kellett neked egy őrültbe beleszeretned és gyereket szülnöd? Két ilyen bonyolult embernek nem is lehetne egyszerű gyereke. Pedig milyen jó lenne néha csak úgy lenni, élvezni az életet, és befogni a pofáját ennek itt a fejemben, aki még aludni se hagy.

Ez már valódi áldozat lenne. Feladni önmagam, a büszkeségem valamiért, talán olyan dologért, ami meg sem éri, de számomra biztosan nem éri meg, ez a teljesen önzetlen szeretet... akarom én ezt? Lehet-e ésszel dönteni olyan dolgok felett, amelyek még a legkegyetlenebbek számára sem lehetnek érzelmek nélkül? Feloldhatok-e egy határozott elképzelést egyszerűen azzal, hogy csak adok? Várhatok-e érte valamit, vagy jön majd a jutalom magától? Jutalom? Hol is az önzetlenség?! Miért is teszek meg valamit, amihez semmiféle érdekem nem fűződik?

Mindeközben megint rajtakaptam magam, hogy szép csendben azzal szórakoztatom magam, hogy kihozom az embereket a sodrukból. Olyan kérdéseket teszek fel nekik, amikre majdnem biztosan megsértődnek, szeretem azon keveseket, akik képesek az én stílusomban válaszolni. A legszörnyűbb, hogy csak olyan dologra kérdezek rá, ami biztosan igaz (pl az előbb kolleganőm blazírt viselkedését nem bírtam szó nélkül hagyni), és miközben szegény azon gondolkozik, hogy most sértődötten elforduljon vagy inkább visszavágjon, aközben én már ott tartok, hogy kedvesen mosolygok rá, ha lehetőség adódik, akkor meg is simogatom, így még annak a lehetőségét sem adom meg neki, hogy haragudhasson rám, és így önmagát újra megerősítse. Végignézem a gyenge pillanataikat, és annyira szeretem őket ilyenkor, hiszen emberek, és ilyenkor mutatják a számomra legszebb arcukat. 

Amikor annyira más vagy valakivel, hogy már csak az ellentét köt össze, valamiféle összekapaszkodás, amit a negatív és a pozitív érez egymás iránt, és rájössz, hogy elítéled őt, mert nem látja, hogy milyen butaságokat gondol rólad és szinte mindenről, ő pedig lenéz ugyanezért, akkor hogyan nézel a szemébe? Mi lehet az ok, amiért mégis megéri? Mit szól ehhez jin és jang? Vajon ki kerül ki győztesen ebből a zűrzavaros harmóniából?

Itt vagyok végre. Otthon. Tennék fel képeket, ha tudnám hogy kell, de igazából nem űz a vágy, így aztán ez elmarad. Ti meg le:)

Találtam valamit, amit aug 11-én írtam. Én magam írtam, és mégis képes vagyok újra és újra elfelejteni ezt, hiába tudom, hogy igaz... miért felejti el bennem valaki mindig a rosszat? Miért számítok jóra valakitől, aki...

Görbe hát, szinte púpos, és hiszel neki, pszichológia ehh, el sem tudod képzelni, hogy VALÓBAN olyan, csak a jóra számítasz, mert nem létezik, egészen egyszerűen lehetetlen, hogy szívtelen, aljas, számító, egoista és gyáva, hiszen mindennek az ellentéte, hinni akarod, de már késő, elfogyott, egyetlen pici reményed maradt: a gyengesége, az megbocsátható, ugye, és csak kapaszkodik a szíved, talán másnak sikerül, ami neked nem, talán mástól elfogadja a helyes utat, győzzön benne az, akit annyira szeretsz, még ha másnak hoz is gyümölcsöt, mert leginkább önmagának, és örökké vársz egy jó szót róla mástól, bármilyen képet a szeretetről, amit megérdemel, képes érezni egyáltalán? Megérdemel?

A másik:

Meleg mosoly, határtalan nyugalom, életerő, kedvesség, férfi a másik vonalon, és valamit ad, hiszen még sosem kaptál, minden csak belőled jött másoktól, apró tükrök csak, a felét elnyeli ömaguk homálya, valamiből élniük kell, belőled - ha már hagyod magad, de ő most más, azt kéri, hogy adhasson, és éppen neked, ha mindketten adnak, akkor ki kap?, hova lesz a sok plusz?, mennyi mindent kezdhetnél ezzel a többlettel, országok épülhetnek, könnyek száradhatnak fel, érezned kell, hogy hova építsd a gátakat, felfelé indulnak el a folyók, és mindenki megtalálja a helyét.

és tudd meg azt, hogy álmomban a testem érzi meg, ahogy a félhomályban engem néz meg se mozduló szemed

csupa játék

mint a rosszat, úgy kívánlak

szeretem a dinoszaurusz fejét

a tulok testét

a here életmódját 

a tajparaszt felocsúdásait

A négy sarkalatos erény:

1. Okosság. (Sapientia)
2. Igazságosság. (Justitia)
3. Lelki erősség. (Fortitudo)
4. Mértékletesség. (Temperancia)

Az isteni erények:

1. Hit.
2. Remény.
3. Szeretet.

A Szentlélek hét ajándéka:

1. Bölcsesség.
2. Értelem.
3. Jótanács.
4. Tudomány.
5. Lelki erősség.
6. Jámborság.
7. Istenfélelem.

Az irgalmasság testi cselekedetei:

1. Az éhezőknek ételt adni,
2. a szomjazóknak italt adni,
3. a szegényeket ruházni,
4. az utasoknak szállást adni,
5. a fogságban levőkért imádkozni,
6. a betegeket látogatni,
7. a halottakat eltemetni.

Az irgalmasság lelki cselekedetei:

1. a bűnösöket meginteni,
2. a tudatlanokat tanítani,
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni,
4. a szomorúakat vigasztalni,
5. a bántalmakat békével tűrni,
6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani,
7. az élőkért és holtakért imádkozni.

"Látva Jézus a tömeget, fölment a hegyre. Amikor leült, hozzá járultak tanítványai. Jézus pedig megnyitva. száját, így tanította őket:

l. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
2. Boldogok a szelidek, mert ők bírják a földet.
3. Boldogok, akik sirnak, mert ők megvigasztaltatnak.
4. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek.
5. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
6. Boldogok a tisztaszivűek, mert ők meglátják az Istent.
7. Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak hívatnak.
8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." (Mt 5,1-10.)

A hét főbűn:

Önmagukban talán nem mindig nagy bűnök, de sok súlyos bűnnek forrásává, "fejévé" lehetnek:

1. A kevélység.
2. A fösvénység.
3. A bujaság.
4. Az irigység.
5. A torkosság.
6. A harag.
7. A jóra való restség.

Már megint nem vagy jelen! - kiáltott rám anyám, én meg kinevettem, mert nem számít, és jó érzés, hogy az emberek nagy része észre sem veszi. Reggel felkelek, köszönök a kertnek, és máris utazom valahova, csupa olyan helyre, ahol sosem fogok járni, és nem is szeretnék. Elkésett válaszok egy régmúlt beszélgetésben, óvatos mosoly egy vágyódó pillantásra, soha be nem teljesült ígéretek... Nem érnek semmit a megélt álmok, elvágnak mindent, ezért álmodozom olyanról, ami lehetetlen. Amit elérhetek arról minek álmodoznék, megszerzem úgyis, lehet, hogy sokáig tart majd, de előbb-utóbb megteszem, utolérem, megkapom. Így aztán most beülök a kocsimba, énekelek a rádióval (jellemző, hogy 30 évre visszamenőleg emlékszem több ezer dalszövegre, bezzeg, ha Szókratészről kellene írnom, akkor igencsak utána kéne olvasnom, hiába tanultam róla örömmel nem is olyan rég), a robotpilótám nem felejt el tankolni a kedvenc benzinkutamnál, és ma sem ölök meg senkit. Pedig peregnek a képek, egy határtalan világ filmje, aztán beérek a munkahelyemre, sokan jönnek szembe, köszönnek, és nem értik, hogy mitől van jó kedvem egy ilyen munkával töltendő, taknyos vasárnap reggelen.

"A világ légüres tér … illetve persze nem, mert valami kitölti a teret. Állítólag Te döntesz arról, hogy mivel töltöd meg. "

"Csak azt akartam
ott a játszótéren a Vár mögött
-novemberi őszhimlőt a nyár nyögött-,
hogy hulljon le a paraván,
mert bőrszomjtól szédelgett
a tíztagú ujjkaraván.
Még szinte ki sem hűlt a pillanat,
az első szádról elcsent ízfalat,
mikor az utolsót
-szerelmet hányva a híd alatt-
ma délelőtt a Dunába dobtam.
Semmi-sirályok eszik, amit
négy hónapja
kettőnknek
örökre loptam."

A vers mondanivalója egyáltalán nem illik a hangulatomhoz, de kit érdekel, bárcsak beszélhetnék ezzel a sráccal, csak nézném a száját, ahogy kimondja a maga kreált szavakat. Micsoda szabadság van benne, bátor zseni, aki sörözni "sunnyog", és nem porolta le a polcot a József Attila díjnak (szerintem pesszimistán), kár, hogy csak egy hülye álnevet tudok a vers alá írni: Jack Johnson, megtalálható pediglen http://www.amatormuveszek.hu/ oldalon, na és ha nem értenéd - itt van még egy, amit ő írt:

Ha nem tudsz mást,
csak feltételes módban
levespor logikát fröcskölni
egy frázisfa komódban,
honnan volnák kárörvendő
kara szól,
és kivénhedt talánokkal
araszol
az újrahasznosított esély,
légy szíves
legalább kétévente egyszer
hihető hazugságot mesélj.

(A címe Vera, méghogy amatőr...)

Teljesen komolyan mondtad, nem hazudhattál abban a pillanatban, azt mondtad, hogy lenézel...

Hogy van merszed azt hinni, hogy jogod van bárkit is lenézni? Hogyan hiheted azt magadról, hogy bárkinél is jobb, vagy több vagy? Felsorolhatnám azokat a dolgokat, amikért lenézhetnélek téged... de bennem nincs vágy, hogy többnek mutassam magam nálad, vagy csak többnek mutassam magam önmagamnál. Ilyen vagyok, amilyen, és nincs szégyellnivalóm. Egyetlen olyan dolgot sem tettem egész életemben, amiért elítélhetnél te, vagy akár elítélhetne az Isten. De Ő ugye nem teszi, és az én bűneim a hiba kategóriába tartoznak. Igaz ez rád is? Nyugodtan nézel a tükörbe minden nap? Megpróbálod minden nap jobban csinálni? Elég erősen próbálod átugrani magad? Törekedsz arra, hogy halálod pillantában tiszta szívvel nézhesd végig a filmed?

Persze, feleljünk meg. De kinek?? Én önmagamnak szeretnék megfelelni minden pillanatban. Nem neked, nem másnak, és főleg nem olyanoknak, akik azt hiszik, hogy joguk van másokat elítélni. Milyen alapon? Pontosan tudom, hogy hol van a határom, amíg elmehetek, egyszerűen azért, mert érzem, és hiszek a belső hangomnak. Baj lenne, hogy mást mond, mint a tied? Hogy sokkal szigorúbb az, aki bennem van, mint amit te egyáltalán el tudsz képzelni? El kéne már fogadnod, hogy az emberek sokfélék, és mindenki úgy szép, ahogy van. Ha nem is összességében, de mindenkiben ott van az, ami benne a legszebb. Tudod, hogy benned mi a legszebb most az én szememben? A hitem, hogy egyszer majd észreveszed, hogy mennyire nem volt igazad. Majd jusson eszedbe: én már most sem haragszom, mert hiszek benne, hogy te is onnan jöttél, ahonnan én, és minden különbségünk és ellentétünk csak félreértés.

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak
és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát,
kitakartam,
s ha épp az árul el,
kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom,
hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban,
mert irgalmatlan az élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget
a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.